6. fejezet. - "Megőrültem"

"Megőrültem"

- Jó reggelt, napfény! - jött be Ashton a szobámba, egy mosoly, és a reggelim kíséretében. Viszonoztam. - Hogy aludtál? - kérdezte.

- Az ébredés jobb volt! - dörzsöltem össze a tenyeremet, és nekiláttam a reggelimnek, amin Ash jót nevetett.

- Mohó vagy! - nevetett falánkságomon.

- Csak Irwin. - vontam meg a vállam. 

- Hé, hisz tudod mit gondolunk mi Irwinek a kajáról! - bökött vállba, és leült elém az ágyra. Lenyeltem a falatot, majd Ashel kórusban elkezdtük:

- "A kaja jó, de még jobb, ha eszed!" - szavaltuk együtt, majd elröhögtük magunkat.

Reggeli után felöltöztem, majd lementem a földszintre. A fiúk mind a TV előtt ültek, és bámulták a képernyőt. Összeráncolt szemöldökkel mentem oda, és álltam meg a kanapé mellett.

- Mit néztek ennyire? - kérdeztem fintorogva. Valami bikinis csajok vonultak a kifutón, fülig érő vigyorral. Undorító!

- Shh! - csitítottak el mindannyian egyszerre, mire én összefontam magam előtt a karjaimat.

- Bocsi kicsim! De ezek annyira komolyan veszik azokat a lányokat... - jött oda Luke, és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Te csak ne beszélj, amikor jöttem le a lépcsőn, neked is folyt a nyálad a kis szőkéért. - mutattam a képernyőre. - Vajon mi lehet neki, ami nekem nincs...?! - kérdeztem nyafogva.

- Nagy dudái?! - nézett hátra Michael halál komolyan. Sértődött fejet vágtam, hiszen ő csak ne sértegesse az én kebleimet! 

- Menj a francba! - tettem le a kezeimet, majd beballagtam a konyhába. 

Ismételten nem csináltak reggelit maguknak.  Így rajtam állt a sor, ugyanis természetesen az az én hibám lett volna, ha nem esznek semmit.

Megcsináltam a reggelit, amit le is raktam az asztalra. 

- Reggeli, gyertek! - erre persze mindenki felpattant a fürdőruhás kifutós képernyő elől, és helyet foglalt.

- Hé, az enyém hol van? - kérdezte Michael,

- Jaj bocsánat, majd a nagymellű szőkéd csinál neked reggelit! - borzoltam össze rózsaszín haját, majd lehuppantam a kanapéra, és elnyomtam a saját csatornámra.

- NEEEE! - kiáltott rám egyszerre mindenki.

- Nyugi már! Most amúgy is a téli kollekciók következtek. - vontam vállat.

*********************

Unalommal telve böngésztem az internetet. Semmi érdekes. Azt egyszer csak megcsörrent a telefonom magam mellett. A képernyőn csak egy szám volt, számomra ismeretlen. 

- Khm, igen? - szóltam bele a készülékbe.

- Cat? - hallottam egy ismerős hangot. 

- Alison? - mosolyogtam. 

- Igen, én. Akkor jó számot hívtam. - nevetett kínjában.

- Mit szeretnél? - kérdeztem.

- Ezt... nem itt kéne. - hangja hirtelen hangulatot váltott. - csak egy találkát akartam megbeszélni.

- Felőlem oké. - mosolyogtam. - Mikor, és hol? 

Megbeszéltünk minden egyes részletet, és már indultam is. A fiúk akkor még mindig a TV-t nézték, és nem akartam őket zavarni az élvezetben. Így egyszerűen csak kiosontam.

Lassan odaértem a helyszínre, de nagy meglepetésemre, egy árva lélek sem volt ott. A találkát egy parkban beszéltük meg, de mire odaértem már sötét volt. Mit ne mondjak, elég messze volt. Meg persze közeledik a tél is. 

Ide oda nézelődtem, de senki nem volt ott. Ránéztem a telefonomra, és pont akkor váltott át a 4 óra 59 perc, 5 órára. Akkor itt kellene lennie. Még várok pár percet.

Még mindig senki. 

"17:12"

Semmi. Hazamegyek...

Felálltam a padról, és amikor megfordultam, Alison mosolygós fejével találtam szembe magam.

- Jó ég, halálra ijesztettél! - kaptam ezerrel dobogó szívemhez.

- Ne haragudj! - mosolygott, és kicsit megdöntötte a fejét.

- Szóval, miről akartál beszélni? - fújtam ki a levegőt, majd mosolyogtam.

- Szálljunk be a kocsiba, ott nyugisabb lenne, nem? - mosolygott.

- Ömm, persze! - viszonoztam, majd beültünk az én autómba. 

- Nos... figyelj! Amit most mondani fogok, azt ne fogd fel pletykának, vagy beköpésnek, rendben? - nézett rám. - Csakis azért mondom el, mert jogod van tudni róla! - felvont szemöldökkel néztem rá... - Lukenak gyereke van. - jelentette ki gyorsan, és szinte érzések nélkül.

- Tessék? - kérdeztem vissza.

- Ez az igazság. - mondta. Elnyílt szájjal dőltem hátra az ülésen, és néztem ki az ablakon. Hogy mi?! Nem lehet, hisz Luke... Nem, ez egyszerűen lehetetlen! 

- Ezt mégis honnan... - néztem Alire. Néztem volna.- tudod. - motyogtam a végére. De nyoma sem volt. A kocsiajtó tárva nyitva, és az ülésen, amin Ali ült, Ali táskája volt. Összeráncoltam a szemöldököm, és kiszálltam a kocsiból. 

- Ali! - kiabáltam. - Merre vagy? - fura volt. Ilyen hirtelen, hangok nélkül, hogy is tűnhet el valaki? 

- Ali, ez nem vicces! Gyere elő! - fogtam a fejem. Borzasztóan megijedtem. Úgy tűnt el, mint valami szellem. És az a dolog Lukeról... Ez mind annyira abszurd.

A számhoz kaptam. Sírás tört rám, és minden izmom egyszerűen feladta a szolgálatot, és a földre estem. Teljesen összezavarodtam. Hogy lehet mindez? Merre van Ali? És... mi van most Lukekal?

Lépteket hallottam magam mögött. Kinyitottam a szemem, és felnéztem, még mindig a földön guggolva. 

- Ali? - kérdeztem félve, és zihálva. De nem fordultam meg. Az illető nem szólt semmit, csak megállt. Magam mellett láttam az árnyékát, mivel az utcai lámpa hátulról világította meg a személyt. 

- Alison, te vagy az? - kérdeztem, még mindig háttal. Az a valaki felnevetett. Teljes mértékben olyan hangja, illetve nevetése volt, mint Alisonnak. Mosolyogtam, és megfordultam. 

Ez nem lehet igaz! Megbolondultam volna? Vagy tényleg nincs itt senki? Mikor megfordultam, lefagyott a mosoly az arcomról, és ijedten fürkésztem az előttem lévő kocsiutat, amely közepén álltam én. Senki nem volt ott. Magam mellé néztem, ahol láttam az árnyékot. Persze semmi. Csak a puszta, a fénytől sárga beton. Biztos vagyok benne, hogy volt ott valaki! Nem vagyok őrült! Alison volt, vagy nem Alison, de valaki volt ott!

Visszamentem az autóba, beszálltam, becsuktam az ajtókat, és bezártam őket. Csak meredtem ki az ablakon magam előtt. Elnéztem jobbra, és Ali táskája... eltűnt. Akkor az a valaki... talán Ali táskáját vitte el? Lehetséges, mivel az egyik ajtó nyitva volt. De... hol van Ali? És... Lukenak... gyereke van?