10.fejezet. - "Szeretek veletek lenni!"

Hey!

Mizu srácok?:)

Meghoztam egy nap késéssel a 10. fejezetet. 

Ez a rész nagyon nem fordulópontos, de igyekeztem minél több dolgot belerakni, és minél viccesebbre megírni :D

Remélem valamilyen szinten sikerült is!

Ezzel a résszel a célom az volt, hogy jó kedvetek legyen!:) :D

"Szeretek veletek lenni!"

*Catarina Irwin szemszöge*

Téli szünet. Végre! Nagyon vártam már, sok minden történt mostanában.

  Legutóbb, mikor Ashtonnak rémálma volt, valami Alisonról motyogott, de a fiúknak sem volt ismerős ez a név, és nekem sem. Ashton pedig azt mondta, hogy nem is létezik. Oké…

  - Miért van ilyen rohadt hideg? – vacogott Mikey a tévé előtt ülve, amiben valami virtuális kandalló ropogott.

  - Hú, neked ott nincs meleged? – mentem oda tátott szájjal, de alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam a fiú láttán. Sál volt a nyakában, és mindkét kezén piros kesztyű.

  - Nagyon vicces. – nézett rám gúnyosan, mire ugyanúgy visszanéztem. Hirtelen két kéz ragadott meg, és pörgetett meg a levegőben.

  - Szervusz, húgocskám! – suttogta a fülembe egy selymes hang.

  - Szia, vén bátyus! – fordultam meg karjaiban, majd nyaka köré fontam kezeimet.

  - Hogy vagy? – mosolygott.

  - Jól. – viszonoztam. – Na, és te? - vontam fel egyik szemöldököm.

  - Jó, jó, oké mindenki jól van, boldogok vagyunk, dúl a szeretet mindenhol blablabla, de most melegedjünk! – ült le Michael mellé Calum.

  - Ti komolyan gondoljátok ezt? – tettem keresztbe mellkasom előtt a kezeimet.

  - Miért ne? Jobb, mint a semmi. – vontak vállat.

  - Én feladom! – emeltem fel védekezően kezeimet, majd megindultam az emeletre, szólni Lukenak. Elmentem a szobája elé, bekopogtam, majd szólt, hogy bemehetek. Be is nyitottam.

  - Szia! – dugtam be a fejem mosolyogva.

  - Szia. – nyomta ki a tévét, majd felállt. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd zsebre tett kézzel megszólaltam:

  - Van terved mára? – álltam meg előtte.

  - Van. – válaszolt egyszerűen. Felvontam a szemöldököm. – Mégpedig veled! – ölelt át, és egy rövid puszit nyomott orromra.

  - Na, és mit akarunk csinálni? – kuncogtam, mikor megéreztem, hogy elkezdett csikizni.

  - Sétálni. – hagyta abba, majd a szemembe nézett. Meglepődtem.

  - Séta? Luke, kint legalább mínusz sok fok van. – röhögtem. – Jut eszembe, nem akarjuk kicsit feljebb rakni a fűtést? – mentem a radiátorhoz, és éreztem, hogy jéghideg.

  - Miért kéne? Tök meleg van. – legyezte magát.

  - Most viccelsz? – vontam föl a szemöldököm. – Michael, és Calum odalent a tévé előtt ül és melegszik. – nevettem.

  - Ha ők azt élvezik. – vont vállat. – De most komolyan… a séta nem jó? – jött közelebb, és összekulcsolta ujjainkat.

  - De jó. – mosolyogtam.

  - Akkor… sipirc, öltözni! – állt félre, és mutatott az ajtóra. Nevetve löktem el magam a támaszomtól, majd csigalassúsággal indultam el. – Gyorsabban, gyerünk! – tapsikolt mögöttem, mire kuncogva szaladtam tovább, és csuktam be az ajtót magam előtt, és indultam öltözni.

  Igyekeztem melegen öltözni, és szerintem elértem célom. Leszaladtam az emeletről, és Luke már ott várt.

  - Hova mentek? – vigyorgott az arcunkba Ash.

  - Sétálni. – löktem el a képemből nevetve.

  - Ilyen hidegben? – vonta föl egyik szemöldökét Ashton.

  - Ashton elfelejtettél valamit! – kiabált Michael.

  - Mit? – fordult hátra a bátyám.

  - Hogy Luke közelében mindig melegebb van. – röhögött Calum.

  - Kapjátok be! – nevetett Luke is, majd felvettük a dzsekinket, és kiindultunk.

  - Nos… Már 4 óra. – néztem az órámra. – Mindjárt sötét lesz. – pillantottam az égre.

  - Akkor használjuk ki az időt. – tette kezeit derekamra, majd megcsókolt.

  - Ennyi erővel a szobámban is maradhattunk volna. – mondtam, miután elváltunk.

  - Sajnálom. De én most nem olyasfajta szórakozásra gondoltam. – nevetett. – Na, gyere! – fogta meg a kezem, és elindultunk.

  10 percen keresztül sétálgattunk. A hó esett, mellettünk pedig rengeteg gyerek épített hóembert a barátaival, szüleivel, testvéreivel, ki tudja mijével hó angyalokat csinált, vagy éppen hó csatákat rendeztek. Mi közben jót nevettünk ezen, és máson is.

  - Nézd! – mutattam a másik irányba figyelem elterelésként, majd szaladtam előre, és egy virágszobor mögött elbújtam. Luke utánam jött, én pedig játékosan kidugtam a fejem mögüle, és elnevettem magam, amit viszonzott. Odajött mellém, én pedig meg akartam csókolni, de ő egy hirtelen mozdulattal az arcomba nyomott egy hógolyót.

  - Te rohadék, gyere csak ide! – szedtem fel a földről én is egy kis havat, majd megpróbáltam az arcába nyomni, de ő szaladásnak indult, én pedig utána. Úgy nézhettünk ki, mint akik 6 évesek, de minket, ez cseppet sem zavart, és mást sem.

Luke odafutott ismét, ahova én bújtam először, én pedig gyorsan lebuktam a szobor másik oldalán, hogy ne vegyen észre, és odasettenkedtem mögé, majd egy hirtelen mozdulattal én is az arcába nyomtam a hógolyómat.

  - Sunyi. – nevetett, majd megfordult, és rám mosolygott

  - Te kezdted! – morzsoltam le ujjaimmal a maradék havat, ami a kesztyűmön maradt.

  - Tökéletesen megérte. – csókolt meg, én pedig vissza. Egyik lábamat játékosan az égbe emeltem, ahogy a romantikus filmekben szokás, mire Luke belekuncogott a csókunkba.

  Régen voltunk már így együtt, és ez most jól esett. Nagyon hiányzott már Luke közelsége, mivel mostanában eléggé elhanyagoltuk egymást. De most már minden rendben lesz. Remélhetőleg…

  Mikor végeztünk a kis „kirándulásunkkal” hazafelé vettük az irányt. Viszonylag gyorsan hazaértünk, de otthon elég durva dolog fogadott. Az ajtó előtt állva hangos kiabálásra lettünk figyelmesek, amely bentről szűrődtek ki. Ijesztő volt. A hang, mely oly idegesen csengett, Ashtoné volt. Majd a kiabálás abbamaradt, és egy hangos csattanást hallottunk, utána egy puffanást. Kikerekedett szemekkel néztem Lukera, aki kapkodva nyitott be. Calum a földön feküdt, és sírt. Várj, nem! Inkább csak sírt a röhögéstől. Hogyne…

  - Michael! – kiabált Ashton az említett személlyel, de majdnem elröhögte magát. – Mi a fasznak kellett ilyenre befesteni a hajadat, ráadásul… Jézusom, a sütibe is raktál hajfestéket? – Ash alig bírta ki, hogy ne fakadjon sírva a nevetéstől. Calum a szemét törölgetve ült föl, de ahogy ránézett Michaelre, azonnal visszafeküdt, és folytatta a röhögést. Bevallom, mi is jót röhögtünk a jeleneten. Michaelnek rózsaszín volt a haja. De nem pink. Rózsaszín. RÓZSASZÍN! A süti amit Ash említett, pedig Brauni volt. Babarózsaszín Brauni. Dögös…

  - Most mi van? – tárta szét a kezét Michael. – Tök fasza! Amúgy is, ez nem igazi hajfesték… - legyintett.

  - Lényegtelen, elbasztad a Braunit. – szólt Calum a földről még mindig nevetve.

  - Ja! Sziasztok, gyerekek! – integetett levakarhatatlan vigyorral az arcán Ashton.

  - Csá! – köszönt Mikey is. – Nem basztam el semmit! Ez ételszínezék, te pöcs! – nyalt bele a színes tésztába.

  - Hű, még sosem láttalak titeket sütni... És hű!  - néztem Ashtonra.

  - Ezt már kétszer mondtad! – röhögött.

  - Hagyjál! De hű… Jól áll a nagyi köténye! – vigyorogtam most én is a képébe, mire gúnyosan nézett.

  - Cat, igaz, hogy nem csesztem el semmit? – jött oda.

  - Ha ez ételszínezék, akkor nem. – röhögtem.

  - Mondtam! – mondta Michael „győztem” hangsúllyal.

  - Kóstoljuk meg! – tápászkodott fel Calum. Mindenki belekóstolt egy kicsit a sütibe, és szinte egyszerre köptük ki azonnal. Borzalmas volt… De nem az ételszínezék miatt, hanem túl sok volt benne valami. A só.

  - Mi a faszt keres ebben só? – törölgette a nyelvét egy ronggyal Luke.

  - Mit tudom én, Calum olvasta a receptet. – vonta meg a vállát Ash. Mindenki egyszerre nézett Calumra aki ki akart settenkedni a szobából, de Luke visszahúzta.

  - Mi volt a terved te köcsög? – röhögtem.

  - Azt terveztem, hogy csinálok egy másikat ami jó lesz és sósat csak Michaelnek adom oda. De valahogy nem jött be. – magyarázott.

  - Rohadék. – meresztette a szemeit Mikey Calra.

  - Bocsi. – vigyorgott.

  - Na, jó. Éhen halok. – mondtam. – Nem eszünk valamit? – néztem Ashre.

  - Menjünk el valahova. – mosolygott, majd átkarolta a vállamat, és mindannyian elindultunk egy étkezdébe. 

9.fejezet. - Az álombeli drogos kislány

Az álombeli drogos kislány 

Ali eltűnt. Legalábbis ezt mondja a Híradós bácsi. A telefonra néztem, kicsit eltátott szájjal.

  - Cat, ott vagy még? – szólt belőle Alison. Vagyis ki tudja, hogy kicsoda. A kérdés az, hogy most feltegyem e neki azt a kérdést, hogy ő kicsoda. Vagy belemenjek a játékba, és magam derítsem ki. Gyorsan kell döntenem.

  - Igen… Itt vagyok. – szóltam bele.

  - Minden rendben? – kérdezte.

  - Persze… Rendben. – mosolyogtam, de ezt persze ő nem látta. Beszállok a játékba. – Figyelj csak… Ali! – fejeztem be.

  - Igen? – kérdezte vissza.

  - Merre vagy? – tettem fel a kérdést.

  - Én… itthon. – válaszolt.

  - Átmehetek hozzátok? Összevesztem Ashtonnal, és nem akarok itthon lenni vele. – játszottam a szerepet. Tudni akarom ki ez, és ki volt az, aki ott volt a parkban. Na, meg hol van Ali.

  - Inkább… mi lenne, ha ugyanott találkoznánk ahol tegnap? – vetette fel az ötletet. Kicsit megijedtem, hogy megint ott kell lennem. Egyedül. A sötétben.

  - Rendben. – vontam meg a vállam.

Megbeszéltük, hogy majd este megint ott találkozunk. Próbáltam rávezetni az illetőt, hogy inkább délután valamikor, de neki csak este volt jó az időpont. Persze, mivel akkor drámai, igaz?!

Miután lebonyolítottam ezt a telefonbeszélgetést, kinyomtam, majd ledobtam a telefonom az asztalra, én pedig az ágyra ültem, Ali táskájával a kezemben. Forgatgatni kezdtem a kezemben ide-oda. Míg észrevettem egy másik zsebet is az oldalán. Összevontam a szemöldököm, majd kicipzáraztam azt. Benne volt egy baba. Várj, mi?! Egy baba? Minek ez Alinek? Nem volt nagy, akkora, mint a tenyerem, hosszú szőke hajú, sárga pólós, farmeros baba.

Kopogtak az ajtómon. Gyorsan visszaraktam a zsebbe a babát, visszapakoltam belé, majd visszazipzáraztam, és az ágy alá rejtettem.

  - Gyere be!- kiabáltam, majd benyitottak. Gyorsan felálltam, és próbáltam természetesen viselkedni, bár nagyon izgatott voltam.

  - Minden rendben? – jött be összevont szemöldökkel Ashton.

  - Persze, minden a legnagyobb… rendben! – mosolyogtam.

  - Biztos? – kérdezte, miközben a TV-t nézte a hátam mögött, fura arckifejezéssel. Beálltam a TV elé, majd megfordultam, és kikapcsoltam.

  - Igen, biztos. Kész a reggeli? – haraptam be a számat.

  - Hiszen együtt csináltuk. – nézett rám Ash.

  - Oh, tényleg! – ütöttem meg játékosan homlokomat. – Milyen szétszórt vagyok. – nevettem kínomban. Ezt jól elcsesztem…

  - Nem szétszórt vagy, hanem titkolózós. – jött közelebb. – Van valami, amit el akarsz mondani? – vonta föl a szemöldökét.

  - Mmm, nincs! – vágtam rá.

  - Oké… - nézett rám, majd kiment. Kifújtam a levegőt, majd lehuppantam az ágyra.

  - Ja, és szólj Calumnak! – nézett be még egyszer, majd már tényleg kiment. Újra a kezembe vettem a telefonom, de az idegességtől, és az izzadt kezem miatt kiejtettem a kezemből. Lehajoltam érte, de nem tudtam megfogni. Mintha víz lenne, hullámozni kezdett a kép előttem. Összevont szemöldökkel próbáltam ijedten felszedni a telefonom a földről, de egyre homályosabb lett minden. Felnéztem, és az ajtó is ugyanolyan volt. Odafutottam, és furcsa módon meg tudtam fogni a kilincset. Kifutottam a szobából,és leszaladtam az emeletről.

  - Ashton! – kiabáltam rémülten. Teljesen megijedtem. Mi van, ha valami bajom van?! – Ash! – néztem körbe. De semmi. Szó szerint. Senki, és semmi nem volt a földszinten. Eltűntek a bútorok. A képek a falról. Minden. A fiúknak semmi nyoma nem volt. Kiszaladtam a bejárati ajtón, és a kihalt utcával találtam szembe magam. Kiszaladtam az úttestre, és ott álltam meg, majd ijedten nézegettem körbe. Rám jött a sírhatnék. A tudat, hogy biztos megőrültem.

  - Luke. – suttogtam magam elé sírva. – Hol vagytok? – folytattam ugyanabban a hangnemben. – Segítsetek! – sírtam. – Ash, merre vagy? – fújtam ki a levegőt. – Te vagy a bátyám, kötelességed itt lenni, és segíteni nekem!

*Ashton Irwin szemszöge*

Miután kijöttem Cat szobájából, nagyon furának tartottam húgom viselkedését. De úgy gondoltam, meg tudja oldani. Na, jó, ezt még én sem gondolhatom komolyan…

Cat csak a bajt hozná magára. Megint. Mint mindig. Miután kijöttem a szobájából, szóltam helyette is Calumnak, mert tudtam, úgysem szólna neki ő maga.

Gondoltam meg kéne lepni Catet valamivel, hisz mostanában csak kétségek közt vergődik. Elhívtam a fiúkat bevásárolni a boltba.

Hazafelé vettük az irányt, majd amit ott láttam, megrémisztett, de nem csak engem, hanem a kocsiban ülő többi fiút is. Catarina az út közepén sírt, és motyogott valamit magában. A szemei karikásak voltak, a haja kócos, és alig állt a lábán.

Rögtön kipattantam az autóból, és a húgom felé vettem az irányt. A többiek is követtek.

  - Cat, jól vagy? – kérdeztem. – Mit művelsz itt az út közepén? – vontam össze a szemöldököm.

  - Ashton Fletcher Irwin! – kezdett el a motyogásból, hirtelen hangnemet váltani, és ordibálni kezdett. – Azt ígérted, hogy mindig mellettem leszel, és nem lesz semmi baj! – folytatta. – Vagy talán hazudtál? – nevetett gúnyosan, ami megrémisztett. Mögöttem Luke ijedt tekintetére kaptam fel a fejem.

  - Mi történt vele? – kérdezte aggódóan.

  - Luke, te senkiházi rohadék! Bárhol is vagy, maradj távol tőlem! Tudom a titkod, mindent tudok, amiről nem kéne! – nevetett még mindig. Ezek szerint ő most nem lát minket?

  - Be van drogozva. – közölte halál komolyan Mikey.

  - Vajon ő csinálta ezt magával? – vonta össze szemöldökét Calum.

  - Hülye vagy?! – kérdezte mindenki kórusban.

  - Biztos, hogy nem! Nem lenne rá képes… - mondta Luke. Mindenki egy véleményen volt, és igazunk is volt. Nem ő tette ezt magával.

  - Valamit tennünk kéne! – aggódtam.

  - Majd én! – ment hozzá közel Luke. Kisöpörte a haját az arca elől, majd hirtelen a vállára kapta, és elindult a ház felé. Mindenki követte őket, majd bezártuk magunk mögött az ajtót.

Ahogy bezárult az ajtó az álmom is bezárult. Igen, ezt csak álmodtam. Izzadva, és kiabálva ébredtem fel.

  - Minden rendben? – jött be Cat, és Luke aggódóan.

  - Igen. Persze… ültem fel idegesen.

  - Tiszta izzadt vagy. Rosszat álmodtál? – simított félre az arcomból egy kósza tincset Cat. Bólintottam egyet. – Hozok egy vizes rongyot. – állt fel, majd kiment a szobából. Nem tudtam utána szólni, hogy nem szükséges, mert túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy kigyönyörködjem magam a húgomban. Hogy most milyen is. Segítőkész, szép kedves, aranyos. Nem pedig egy bedrogozott szellem lány. Mert úgy 2 perce még teljesen úgy nézett ki. De az más dolog.

  - Minden oké, haver? – kérdezett Luke.

  - Persze. – mosolyogtam. – Csak egy rossz álom.

  - Ezen a héten, már negyedszerre…- nézett rám.

  - Minden oké. – mosolyogtam. – De… meg kell kérdeznem.

  - Mit?

  - Ugye biztos abortusza volt? – kérdeztem.

  - Kinek? – vonta össze a szemöldökét.

  - Sarának. – mondtam.

  - Igen, biztos. – válaszolt.

  - És megesküszöl, hogy nem tőled volt a gyerek? – vontam föl szemöldököm.

  - Igen, meg! Ash, nem az esetem Sara…

  - Ez itt nem érdekel senkit! – vágtam közbe mondatába. – Most nem az eseted, de ennek már 2 és fél éve, Luke.

  - Pont ezért. Tudnánk róla, ha valaki felcsinálta volna őt nem? – kérdezte.

  - De… - válaszoltam.

  - Akkor zárjuk már le ezt a témát jó? Nem feküdtem le Sarával, és nem is fogok! Catet szeretem… - motyogta. Rámosolyogtam.

  - Itt vagyok. – jött be a húgom, leült mellém az ágyra, majd a homlokomra szorította a hideg vizes rongyot. – Mit álmodtál? Ahogy érzem lázas is vagy kicsit… – állapította meg.

  - Jól vagyok, nyugi. – nevettem, de a mosoly azonnal lefagyott az arcomról, amint megláttam Cat aggódó arcát. Valószínűleg azért aggódik, mert mint már Luke is mondta, ez a héten a negyedik alkalom, hogy így kelek fel. Mindig ezt álmodom, de nem tudom, hogy miért…

Hiszen nem is létezik Alison DiLaurentis. 

Bejelentés!

Sziasztok!:)

Mint észrevettétek, a 6. és a 8. fejezet között, kimaradt egy bizonyos 7. fejezet. 

De ez nem véletlenül történt! 

A 7. fejezet, fura módon az évad végén fog kikerülni, ugyanis az, egy speciális fejezet lesz.

Többet nem mondhatok, legyen meglepetés! :D

Másrészt...

ÜNNEPEK!!

Ezzel kapcsolatban, először is; Boldog Mikut így utólag s mindenkinek! :D 

Remélem sok csokit kaptatok!:3

Csináljátok azt, amit én; határozzátok el, hogy beosztjátok, de szegjétek meg, már az első nap! xD

Szóval vegyük komolyra a szót... :)

Várható, egy különleges Karácsonyi fejezet, ami különleges lesz! :D 

Annyit mondok, hogy valaki elhatároz valamit, amivel mindenki életét a feje tetejére állítja.:3

De többet nem!:3

A 9. fejezet, valószínű, hogy hétvégén jön el. 

Remélem tetszenek ezek az ötletek!:)

További szép estét/napot/reggelt, amikor olvasod! :D

Jó tanulást mindenkinek!:)

Kellemes ünnepeket! :D

Szervusztok!:)

xx

8.fejezet. - "A lány neve; Alison DiLaurentis"

Hey!

Meghoztam a részt, remélem tetszeni fog!:)

Üzenetben, és kommentben is mondták, hogy kicsit Pretty Little Liarsos. 

Igen, direkt ilyen :D

Szerettem volna belevinni egy kis izgalmat, rejtélyt, és egy kicsi hátborzongatást :D

De ezen felül remélem tetszik!:)

Jó olvasást!

xx

"A lány neve; Alison DiLaurentis"

Visszamentem az autóba, beszálltam, becsuktam az ajtókat, és bezártam őket. Csak meredtem ki az ablakon magam előtt. Elnéztem jobbra, és Ali táskája... eltűnt. Akkor az a valaki... talán Ali táskáját vitte el? Lehetséges, mivel az egyik ajtó nyitva volt. De... hol van Ali? És... Lukenak... gyereke van?

Kicsivel később, megtöröltem az orromat, és kifújtam. A szememet megtöröltem egy papír zsebkendővel, és belenéztem a visszapillantóba. Kisírt szemek. Kisírt szemek mindenhol. Előkaptam a táskámból a szempillaspirálomat, és kicsit helyre tettem magam. Vagyis akartam. De nem nagyon jártam sikerrel.

****************************

 - Cat, te meg merre jártál? – kérdezte Luke, miközben felpattant a kanapéról. Ő most az utolsó, akivel beszélni akarok. Kócos hajjal, és elég megviselt arccal mentem be a házba, kezemben a magas sarkú cipőmmel, amit útközben vettem le, mivel elég kényelmetlen volt.

  - Elmentem. – töröltem meg az orromat kezemmel.

  - Azt látom, de… hova? – kérdezett aggódva. Nem válaszoltam semmit, csak felindultam az emeletre. – Cat, figyelj ide, kérdeztem valamit! – rántott vissza kezemnél fogva, amit kirántottam az övéből.

   - Nekem pedig nincs kedvem válaszolni, világos? – emeltem fel a hangom, mire Luke megszeppent kicsit.

  - Mi folyik itt? – jött le az emeletről a félmeztelen bátyám.

  - Semmi. Most már semmi. – nézett rám dühösen Luke, majd felviharzott az emeletre a bátyám mellett.

  - Mi történt? – lépett elém. Elkerültem a tekintetét, és félrenéztem, de az államnál fogva kényszerített, hogy rá nézzek.

  - Nincs kedvem beszélgetni. – akartam volna felmenni, de nem engedett, ugyanúgy visszahúzott.

  - Ezt Lukenál megcsinálhatod. De nálam nem, világos? Luke egy seggfej, mert a pasid, de én a bátyád vagyok, ha akarom, jogom van ahhoz, hogy kényszerítselek arra, hogy válaszolj nekem! Szóval? – fejezte be. Most én szeppentem meg. Ash csak felvont szemöldökkel várta, hogy végre kinyögjek valamit.

  - Fel… felmehetnénk a szobámba? Kérlek. – kértem. Nem akartam ott a nappali kellős közepén ezt megtárgyalni. Hisz bárki hallgatózhat bárhonnan. Meg az óta, ami a park szélén történt, kicsit félek, hogy valaki mindjárt kinyitja a bejárati ajtót, és kárt tesz bennem, vagy Ashben.

  - Persze. – bólintott a bátyám, majd kézen ragadott, és felvonszolt a szobámba, maga mögött csak behajtotta az ajtót, majd leültünk az ágyamra. De semmi. Itt is rettentő félelemben éreztem magam. Úgy érzem, mintha valaki figyelne. Közelebb ültem Ashtonhoz, és próbáltam valahogy nyugtatgatni magam. De folyton csak az az ajtó zavart. Be van hajtva. Az a rés pont elég ahhoz, hogy valaki benyúljon a kezével, kinyissa, és bejöjjön. És az, az, ablak előttünk. Bukóra van nyitva. Hallani kint, mit beszélgetünk idebent. Vagy bárki beleshet. Bármikor.

Sietős mozdulattal álltam fel, és csuktam, majd zártam be az ajtót, majd az ablakot, és elhúztam a függönyt.

  - Minden rendben? Elég megviseltnek tűnsz… - méregetett Ash, miután visszaültem jó közel mellé. Lassan megfogta az egyik, majd vele együtt a másik kezemet, és cirógatni kezdte nyugtatásképp. Kérdésére nem válaszoltam, csak egy apró könnycseppet eresztettem. Fogalmam sincs, mi van velem. De az a félelem, amit akkor éreztem, az még most is erősen bennem van. Még mindig hallom, ahogy mögöttem lépked valaki, ahogy nevet, és ahogy Ali táskája, és maga Alison is egy szempillantás alatt eltűnt… na, meg Luke.

Úgy érzem, hogy mindig magam mögé kell néznem, mert ott van valaki. Alison azóta sem tudom, hogy hol van. Aggódom. De, hogy, és miért tűnt el ilyen hirtelen? Nem értek semmit…

  - Cat, figyelsz? – kérdezte Ash, mire összerezzentem. Megijedtem. – Jézusom, te reszketsz! Fázol? – nézett rám aggódva. Megráztam a fejem. – Akkor mi a baj? – emelte föl államat. – Mondj már valamit!

  - Félek. – ennyit tudtam kinyögni. Ash hatalmas szemekkel meredt rám. Nem értette mire célzok.

  - Cat, kérlek őszintén, és egyenesen válaszolj! Hol voltál? – tette fel a kérdést. Nem haboztam.

  - Alison DiLaurentissel találkoztam. – nyeltem egy nagyot. Ashton teljesen lefagyott.

  - Az a szőke ribanc? – látszott rajta, hogy ideges. Nagyon. Ismeri őt? De honnan?

  - Mit akarsz ezzel? – vontam össze szemöldököm.

  - Miért találkoztál vele? – nem is érdekelte az előző kérdésem.

  - Mert azt mondta el akar mondani valamit. – folytattam, és már a sírás küszöbén álltam. Nem voltam kész beszélni a mai estéről, de Ash most rettentő szigorú volt, és ha nem meséltem volna neki, csak kiabálna velem, az pedig most nagyon nem hiányzik…

  - Mit? – préselte ki fogai között ezt az egy szót.

  - Azt… azt ne mondhatom el. – ráztam a fejem.

  - Cat… Mit. Akart. Elmondani? – kérdezte akadozottan.

  - Lukenak van egy titka. – ennyit mondtam. Nem akarom, hogy mindenki tudjon róla, hisz azt sem tudom, hogy igaz e.

  - Miféle titka? – vonta össze szemöldökét.

  - Nem tudok róla beszélni, sajnálom! – folyt le első könnycsepp arcomról. Ashton arcán láttam, hogy nem akar belőlem semmit sem kiszedni erőszakkal, nem akar kínozni érzelmileg, se kiabálni velem, de muszáj volt tudnia. Látszott a szemében, hogy tudja ki Ali, és látszólag többet tud róla, mint én.

  - Kérlek, Cat! Ez rettentő fontos! Muszáj tudnom. – nézett rám. Közben nyugtatóan néha arcomat, kezemet, vagy hátamat cirógatta.

Elmondtam. Mindent. Ami történt velem, ami majdnem történt velem, és amitől féltem, hogy megtörténik velem. És a Lukeos dolgot is elmondtam neki… Végig bólogatva hallgatott, és törölgette a könnyeimet.

  - Ne félj! Itt vagyunk veled, rendben? Senki nem bánthat! – mosolygott. – Most menj, zuhanyozz le! Ma este melletted alszom, hogy ne félj! Itt várlak. – dőlt hátra ágyamon, majd bekapcsolta a tévét. Elmosolyodtam, majd kivettem a szekrényemből pár holmit, és a saját fürdőszobámba vettem az irányt.

Gyorsan lezuhanyoztam, megmostam a fogam, hajam, és felöltöztem. Kimentem, és Ash az ágyon fekve nézte a TV-t.

  - Kész vagy? – mosolygott rám. Viszonoztam, majd bólogattam. – Akkor gyere! – tárta ki a takarót, hogy feküdjek oda. Odalépkedtem, és befeküdtem a bátyám mellé. Kicsit biztonságban éreztem magam, de még mindig nem tudtam, hogy hol van Ali, és mi folyik Lukekkal.

***********************

Az éjszaka meglehetősen csendesen, és nyugodtan telt. Miután felkeltünk, lementünk az emeletről, és közösen készítettük el a reggelit.

  - Jó reggelt mindenkinek! – jött le az emeletről Michael.

  - Jó reggelt Mikey! – mosolyogtam.

  - Na, gyere ide, te kis hercegnő! – szaladt hozzám, majd a vállára dobott, és szaladgálni kezdett velem.

  - Michael Gordon Clifford, ha nem teszel le azonnal, megfosztalak a gyerekvállalás lehetőségétől!- próbáltam komoly maradni, és nem elnevetni magam. Michael csak nevetett fenyegetésemen, majd lerakott. – Köszönöm! – poroltam le ruhámat.

  - Uh, kaja! – csapott le az asztalon lévő tojásra, és baconre. Ebben a pillanatban jött le az emeletről Luke. Vagyis kitudja, mióta álldogál ott, és bámul.

  - Jó reggelt! – jött elém.

  - Jó reggelt! – fújtam ki a levegőt.

  - Nézd… nem tudom, hogy mi bajod van, de… - kezdte el.

  - Lehívom Calumot is. – szóltam oda a többieknek, majd gyorsan felfutottam az emeletre. Nem akartam vele beszélgetni. Tudom, ez így nem illendő hisz nem is tudja, miért viselkedem furcsán. És mielőtt még bármit is elhiszek, tőle kéne megkérdeznem, de… nem megy. Bizarr lenne.

Felfutottam a lépcsőn, és beviharzottam a közös fürdőszobába. Becsuktam magam mögött az ajtót, és nekidőltem. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Összeszedtem magam, és kiléptem az ajtón. Most a saját szobámba vettem az irányt, kicsit egyedül szeretnék lenni. Bár, még nem is ettem reggelit, ezért elég éhes vagyok. De ez most a legkevesebb gondom.

Ez így nem mehet tovább. Egy házban lakom Lukekkal, és tudok valami olyasmit róla, ami nem is biztos, hogy igaz, és ezért bujkálok előle, és kerülöm. Butaság felsőfokon…

Miután beviharzottam a szobámba, nekidőltem szemben az ajtónak. Megfordultam, és ami ott fogadott, az újabb okot adott a pánikra.

Ali táskája ott hevert a padlón. Megdermedtem. Hogy… mégis hogyan? Ki tette ezt ide? Mióta van ez itt? Egyre több kérdés merült fel bennem, mint válasz.

Gyors léptekkel mentem oda, és térdeltem le mellé. Nekiestem, kicipzáraztam az arany kézitáskát, és kutatni kezdtem benne. Volt benne szájfény, szempillaspirál, zsebkendő, és egy pénztárca. Semmi extra. Viszont telefon nem volt benne. Talán az Alisonnál van. Tényleg, még meg sem próbáltam elérni valahogy.

A telefonomhoz szaladtam, és tárcsáztam Ali számát. Kicsöngött. Még mindig kicsöngött. Imádkoztam magamban, hogy felvegye. Közben háttérzajnak ment a TV a szobámban. Híradó ment. De semmi érdekes. A telefon még mindig kicsöngött, és én már kezdtem feladni. Mikor elemeltem a fülemtől a készüléket, felvették.

  - Alison? – szóltam bele félénken.

  - Igen, Cat? – szólt bele pár másodpercnyi szünet után. Elmosolyodtam, és kifújtam a levegőt.

  - Tehát jól vagy? – kérdeztem.

  - Persze. Hogy ne lennék jól? – szólt. Éppen nyitottam volna beszédre a szám, amikor a TV felhívta a figyelmemet.

  „Tegnap éjjel, 2 aggódó szülő hívta a rendőrséget, miszerint aznap eltűnt a lányuk. Nem tudunk többet, csakhogy a lány, nem ért haza aznap. A lány neve; Alison DiLaurentis.”

6. fejezet. - "Megőrültem"

"Megőrültem"

- Jó reggelt, napfény! - jött be Ashton a szobámba, egy mosoly, és a reggelim kíséretében. Viszonoztam. - Hogy aludtál? - kérdezte.

- Az ébredés jobb volt! - dörzsöltem össze a tenyeremet, és nekiláttam a reggelimnek, amin Ash jót nevetett.

- Mohó vagy! - nevetett falánkságomon.

- Csak Irwin. - vontam meg a vállam. 

- Hé, hisz tudod mit gondolunk mi Irwinek a kajáról! - bökött vállba, és leült elém az ágyra. Lenyeltem a falatot, majd Ashel kórusban elkezdtük:

- "A kaja jó, de még jobb, ha eszed!" - szavaltuk együtt, majd elröhögtük magunkat.

Reggeli után felöltöztem, majd lementem a földszintre. A fiúk mind a TV előtt ültek, és bámulták a képernyőt. Összeráncolt szemöldökkel mentem oda, és álltam meg a kanapé mellett.

- Mit néztek ennyire? - kérdeztem fintorogva. Valami bikinis csajok vonultak a kifutón, fülig érő vigyorral. Undorító!

- Shh! - csitítottak el mindannyian egyszerre, mire én összefontam magam előtt a karjaimat.

- Bocsi kicsim! De ezek annyira komolyan veszik azokat a lányokat... - jött oda Luke, és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Te csak ne beszélj, amikor jöttem le a lépcsőn, neked is folyt a nyálad a kis szőkéért. - mutattam a képernyőre. - Vajon mi lehet neki, ami nekem nincs...?! - kérdeztem nyafogva.

- Nagy dudái?! - nézett hátra Michael halál komolyan. Sértődött fejet vágtam, hiszen ő csak ne sértegesse az én kebleimet! 

- Menj a francba! - tettem le a kezeimet, majd beballagtam a konyhába. 

Ismételten nem csináltak reggelit maguknak.  Így rajtam állt a sor, ugyanis természetesen az az én hibám lett volna, ha nem esznek semmit.

Megcsináltam a reggelit, amit le is raktam az asztalra. 

- Reggeli, gyertek! - erre persze mindenki felpattant a fürdőruhás kifutós képernyő elől, és helyet foglalt.

- Hé, az enyém hol van? - kérdezte Michael,

- Jaj bocsánat, majd a nagymellű szőkéd csinál neked reggelit! - borzoltam össze rózsaszín haját, majd lehuppantam a kanapéra, és elnyomtam a saját csatornámra.

- NEEEE! - kiáltott rám egyszerre mindenki.

- Nyugi már! Most amúgy is a téli kollekciók következtek. - vontam vállat.

*********************

Unalommal telve böngésztem az internetet. Semmi érdekes. Azt egyszer csak megcsörrent a telefonom magam mellett. A képernyőn csak egy szám volt, számomra ismeretlen. 

- Khm, igen? - szóltam bele a készülékbe.

- Cat? - hallottam egy ismerős hangot. 

- Alison? - mosolyogtam. 

- Igen, én. Akkor jó számot hívtam. - nevetett kínjában.

- Mit szeretnél? - kérdeztem.

- Ezt... nem itt kéne. - hangja hirtelen hangulatot váltott. - csak egy találkát akartam megbeszélni.

- Felőlem oké. - mosolyogtam. - Mikor, és hol? 

Megbeszéltünk minden egyes részletet, és már indultam is. A fiúk akkor még mindig a TV-t nézték, és nem akartam őket zavarni az élvezetben. Így egyszerűen csak kiosontam.

Lassan odaértem a helyszínre, de nagy meglepetésemre, egy árva lélek sem volt ott. A találkát egy parkban beszéltük meg, de mire odaértem már sötét volt. Mit ne mondjak, elég messze volt. Meg persze közeledik a tél is. 

Ide oda nézelődtem, de senki nem volt ott. Ránéztem a telefonomra, és pont akkor váltott át a 4 óra 59 perc, 5 órára. Akkor itt kellene lennie. Még várok pár percet.

Még mindig senki. 

"17:12"

Semmi. Hazamegyek...

Felálltam a padról, és amikor megfordultam, Alison mosolygós fejével találtam szembe magam.

- Jó ég, halálra ijesztettél! - kaptam ezerrel dobogó szívemhez.

- Ne haragudj! - mosolygott, és kicsit megdöntötte a fejét.

- Szóval, miről akartál beszélni? - fújtam ki a levegőt, majd mosolyogtam.

- Szálljunk be a kocsiba, ott nyugisabb lenne, nem? - mosolygott.

- Ömm, persze! - viszonoztam, majd beültünk az én autómba. 

- Nos... figyelj! Amit most mondani fogok, azt ne fogd fel pletykának, vagy beköpésnek, rendben? - nézett rám. - Csakis azért mondom el, mert jogod van tudni róla! - felvont szemöldökkel néztem rá... - Lukenak gyereke van. - jelentette ki gyorsan, és szinte érzések nélkül.

- Tessék? - kérdeztem vissza.

- Ez az igazság. - mondta. Elnyílt szájjal dőltem hátra az ülésen, és néztem ki az ablakon. Hogy mi?! Nem lehet, hisz Luke... Nem, ez egyszerűen lehetetlen! 

- Ezt mégis honnan... - néztem Alire. Néztem volna.- tudod. - motyogtam a végére. De nyoma sem volt. A kocsiajtó tárva nyitva, és az ülésen, amin Ali ült, Ali táskája volt. Összeráncoltam a szemöldököm, és kiszálltam a kocsiból. 

- Ali! - kiabáltam. - Merre vagy? - fura volt. Ilyen hirtelen, hangok nélkül, hogy is tűnhet el valaki? 

- Ali, ez nem vicces! Gyere elő! - fogtam a fejem. Borzasztóan megijedtem. Úgy tűnt el, mint valami szellem. És az a dolog Lukeról... Ez mind annyira abszurd.

A számhoz kaptam. Sírás tört rám, és minden izmom egyszerűen feladta a szolgálatot, és a földre estem. Teljesen összezavarodtam. Hogy lehet mindez? Merre van Ali? És... mi van most Lukekal?

Lépteket hallottam magam mögött. Kinyitottam a szemem, és felnéztem, még mindig a földön guggolva. 

- Ali? - kérdeztem félve, és zihálva. De nem fordultam meg. Az illető nem szólt semmit, csak megállt. Magam mellett láttam az árnyékát, mivel az utcai lámpa hátulról világította meg a személyt. 

- Alison, te vagy az? - kérdeztem, még mindig háttal. Az a valaki felnevetett. Teljes mértékben olyan hangja, illetve nevetése volt, mint Alisonnak. Mosolyogtam, és megfordultam. 

Ez nem lehet igaz! Megbolondultam volna? Vagy tényleg nincs itt senki? Mikor megfordultam, lefagyott a mosoly az arcomról, és ijedten fürkésztem az előttem lévő kocsiutat, amely közepén álltam én. Senki nem volt ott. Magam mellé néztem, ahol láttam az árnyékot. Persze semmi. Csak a puszta, a fénytől sárga beton. Biztos vagyok benne, hogy volt ott valaki! Nem vagyok őrült! Alison volt, vagy nem Alison, de valaki volt ott!

Visszamentem az autóba, beszálltam, becsuktam az ajtókat, és bezártam őket. Csak meredtem ki az ablakon magam előtt. Elnéztem jobbra, és Ali táskája... eltűnt. Akkor az a valaki... talán Ali táskáját vitte el? Lehetséges, mivel az egyik ajtó nyitva volt. De... hol van Ali? És... Lukenak... gyereke van? 

5.fejezet. - "Itt minden titok az enyém!"

Hey!

Ha, szombat, akkor új rész! 

Jó olvasást!:)

xx

"Itt minden titok az enyém!"

 Első nap. Az egyetemen. Ha csak rá gondolok, a gyomrom összeszorul, és hányingerem lesz. Hogy miért? Mi van, ha nem tetszem majd az évfolyamtársaknak? És, ha elszúrok valamit? Persze a fiúk folyton nyugtatgattak, hogy nem lesz semmi baj, és ügyes leszek, de nem segített semmit…  És ma eljött ez a nap. Mint már mondtam, csak 1-re kell bemennem, így nyugodtan aludhattam. Persze nem délig…

  Halkan szuszogott mellettem a barátom, Luke. Mosolyogva néztem az arcát. Ajkai kicsit elnyíltak egymástól, így szuszogott, gyönyörű kék íriszei pedig csukva voltak.

  - Ne nézz! – motyogta hirtelen, mire egy pillanatra megállt bennem az ütő, majd elnevettem magam. – Min röhögsz? – nyitotta ki egyik szemét.

  - Semmin. – hajtottam le a fejem a párnára.

  - Hát jó! – ült fel, majd fel is állt, így elém tárult egy csodálatos látvány. Luke CSAK boxerben. – Gyere reggelizni! – biccentett a fejével.

  - Nincs kedvem, túlfáradt vagyok. – bújtam vissza a puha takaró alá, majd rápillantottam az órámra, ami fél tizenkettőt mutatott. – Ha jobban belegondolok, gyere, menjünk reggelizni! – pattantam ki az ágyamból, majd Luke kezéért nyúltam, és elkezdtem kifele húzni, de visszarántott. – Mi van? – néztem rá furán.

  - Nem felejtettél el valamit? – húzta fel a szemöldökét. Hát persze! Fehérneműben vagyok.

Kitoltam Lukeot a szobámból, majd felöltöztem. Raktam fel egy kis sminket, majd a hajamat is megcsináltam. Kimentem a szobámból, és leszaladtam az emeletről. Mindenki az asztalnál ült, és evett. Jó sokat.

  - Jó reggelt! – mosolyogtam mindenkire. Csak néhány motyogást hallottam, amik szintén ezt, mondták, majd amikor leültem Luke, a bátyám közé, kaptam egy puszit a homlokomra Ashtől.

  - Izgulsz? – nézett rám Michael velem szemben.

  - Kicsit. – vontam meg a vállam, mire mindenkitől egy fura nézést kaptam. – Oké, nagyon. – forgattam meg a szemeimet, majd ismét a kajájukra szentelték a figyelmüket az asztalnál ülők. Befejeztük a reggelinket, és mindenki ment a dolgára. Michael, és Calum a városba mentek, ugyanis dolguk volt, Luke családlátogatásba ment egy másik városba, és Ash maradt velem otthon. Felszaladtam a szobámba, és leültem az ágyamra.

  - Szia. – dugta be a fejét Ash az ajtón.

  - Szia. – mosolyogtam rá.

  - Tudod… - jött beljebb, majd a kezeit zsebébe vágta. – Ha szeretnéd, elkísérhetlek. – vonta meg a vállát.

  - Az nagyon jó lenne! – vigyorogtam. Ash megkönnyebbülten felsóhajtott, majd leült mellém.

  - Szoktál gondolni Austinra? – szólalt meg egy roppant kínos csend után. Ez a kérdése, most, hogy jön ide?

  - Nem igazán. – néztem rá kérdően. – Miért kérdezed? – ültem törökülésbe.

  - Csak eszembe jutott. – mosolygott rám.

  - Csak van oka. – kerestem a tekintetét. Felsóhajtott.

  - Csak azon gondolkodom, hogy… mi van, ha Ő is ugyanarra a sorsa jut, mint mi? – ült velem szembe. – Talán meg kéne keresnünk? – vonta össze a szemöldökét.

  - Ilyenekre ne is gondoljunk! Boldogok vagyunk, így ketten, vagyis… öten. De mindegy. – ráztam meg a fejem. – A lényeg az, hogy… Austin most még csak 10 éves. – vontam meg az egyik vállam. – Majd ha idősebb lesz, akkor megkeressük, és megnézzük, mi van vele. Rendben? – kerestem a tekintetét, ami a szőnyegemen állapodott meg. – Ash?

  - Mi? – zökkent ki a gondolataiból.

  - Figyelsz rám? – vontam fel a szemöldököm.

  - Persze. – vágta rá, mire egy „Tudom, hogy nem” nézéssel válaszoltam. – Na, jó… mit is mondtál? – nézett kétségbeesetten. Ismét elmagyaráztam neki, mire már tényleg megértette. Ebben állapodtunk meg, majd kiment a szobámból.

  Lassan eljött a fél egy. Igazából elég gyorsan, de mégis lassan. Nem tudtam túl sok mindenre gondolni, csak az első napomra.

  - Kész vagy? – kiáltott fel az emeletre Ash.

  - Egy pillanat! – válaszoltam. – Hol van, hol van, hol van? – motyogtam magamnak halkan, miközben a telefonomat kerestem. – A fenébe! – mondtam már hangosabban.

  - El fogsz késni! – szólt rám Ash lentről.

  - Nem találom a telefonom. – szóltam, miközben egy tincset tűrtem a fülem mögé, és a szobámat pásztáztam.

*Ashton Irwin szemszöge*

  - El fogsz késni! – kiabáltam fel az emeletre.

  - Nem találom a telefonom. – válaszolt. Ebben a pillanatban egy lopott pillantással, megtaláltam Cat telefonját a kanapén. Odamentem, kezembe kaptam, és visszamentem az ajtóhoz.

  - Megtaláltam! – kiabáltam fel, mire Cat azonnal megjelent a lépcső tetejét, és sietős léptekkel jött le onnan. – Mehetünk? – kérdeztem.

  - De gyorsan! – nyitotta ki az ajtót, majd kiszaladt rajta. Elkuncogtam magam, majd beültem mellé a kocsiba. Beindítottam a motort, és elindultunk az egyetemhez.

Körülbelül 10 perc alatt ott is voltunk. Cat nagyon gyorsan szállt ki az autóból, én viszont csigalassúsággal mentem, hiszen még volt 20 percünk, hogy beérjünk, az innen maximum 10 méternyi épületbe.

  - Cat, lassíts! – húztam vissza a karjánál fogva, nevetve.

  - Mennyi az idő? – nyúlt a kezemért, majd megnézte a karórámon az időt.

*Catarina Irwin szemszöge*

  - Mennyi az idő? – néztem meg a bátyám karóráján az időt.

„12:42”

  - Na? – mosolygott gúnyosan Ash. – Elkésünk? – vágott tettetett szomorúságot.

  - Nyaljál sót! – vágtam le a kezét az oldalára, majd elindultam a suli felé.

****************************

Mai napom, egy szóban: Zsúfolt.

Ash lassan elment, és utána teljesen elvesztem. Kívülállónak éreztem magam, aki azt sem tudja, hogy hol van. És ez így is volt. Fogalmam sem volt, hogy hol lesz az első órám. Ami Finnugrisztika…

  - Elnézést! – állítottam le egy szőke hajú lányt. – Szia. – mosolyogtam, majd a fülem mögé tűrtem az egyik kósza tincsemet. – Nem tudod, hogy merre van az… - néztem az órarendemre. – A208-as terem? – néztem rá.

  - De, tudom – mosolygott. – Az „A” szektorban. Te most a „B”-ben vagy. – húzta el a száját.

  - Meg tudod mutatni, hol van az a bizonyos szektor? – vontam össze a szemöldököm.

  - Ühüm. – mosolygott. – Ott lesz nekem is órám. – vonta meg az egyik vállát. – Gyere! – húzott maga után.

Onnan kb. 3 perce volt az „A” szektor. Sokkal nagyobb volt. Gondolom A, B, és C szektor van, és így csökken a méretük, és a látogatottságuk.

  - Nos… - álltunk meg a folyosó közepén, ahol szállingóztak az emberek. – Ha felmész azon a lépcsőn. – mutatott rá. – És mész 2 emeletet, akkor eléred 2. emeletet. Ott a 208-as terembe kell bemenned. – mosolygott tovább. Nagyon mosolygós lány, és nagyon helyes.

  - Köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok! – viszonoztam. – De megmondanád a neved? – vontam össze a szemöldököm. – Ilyen sokat segítettél, és még a nevedet sem tudom. – meresztettem ki a szemeimet.

  - Alison vagyok. – nyújtotta a kezét. – De barátoknak csak Ali. – hajolt közelebb, mire elnevettem magam.

  - Én… – be akartam mutatkozni, de bele vágott a szavamba.

  - Cat Irwin. – fejezte be a saját szövegem, mire furán néztem rá. Honnan tudja a nevem? –Itt minden titok az enyém! – mosolygott vállat vonva.

  - Aha. – mosolyogtam bizonytalanul.

  - További szép napot! – intett hátrafelé, nekem háttal, majd elment. Mégis mit jelent ez? Hát jó…

4.fejezet. - "Mindig az leszek!"

Hey!

Igazából nincs mit hozzáfűznöm...

Csak annyit, hogy...

Jó olvasást!:)

xx

"Mindig az leszek!"

- Mert a bátyád vagyok, én megtehetem! – vette lejjebb a hangját.

  - Igen, igazad van! Amikor 16 voltam, vagy 17 megtehetted! De most, hogy nagykorú vagyok, azaz 18, már semmi közöd nincs az életemhez, vagyis ahhoz, hogy mit teszek, kivel, hol, és mikor! Szállj ki az életemből, és abból, hogy parancsolgatsz nekem! Elegem van a folytonos beleszólásaidból!- És tudod mit? Megmondtam, többé nem vagyok a húgod! - és ezzel felszaladtam az emeletre, magam mögött az erősen becsapott szobám ajtajával. Ash az egyetlen családtag az életemben, akit szeretek, és aki viszont szeret. De most őt is egyre jobban elveszítem. És ezt csak magamnak köszönhetem!

Reggel olyan dél körül kelhettem fel. Kicsit se későn… Mikor kinyitottam a szemeimet, és kicsit felemeltem a fejem a párnámról, kisebb beszélgetés szűrődött fel az emeletre. Nyöszörögtem egyet, majd felültem az ágyamon. Megvakartam így is kócos hajam, majd kikeltem az ágyamból. A fürdőben megmostam az arcomat, és felhúzott szemöldökkel vettem tudomásul, hogy a tegnapi ruhámban aludtam el. Mikor éppen ki akartam menni a fürdőmből, valahogyan az orromba jutott egy számomra kellemetlen illat, szag, ahogy tetszik…

A cigaretta. Hát persze… Tegnap valamilyen úton-módon elszívtam egyet, amire kicsit sem vagyok büszke. Fintorogva mentem vissza, és levetkőztem, majd beálltam a zuhany alá.

15 perces fürdőszobai mosakodással, végre elértem, hogy lejöjjön rólam ez a szag. Kiballagtam a fürdőmből, egyenesen a szobámba – mivel onnan nyílik… - egy szál törülközővel még kicsit nedves testem körül. Kerestem a mára megfelelő ruhát, majd fel is vettem. Befújtam magam a kedvenc parfümömmel, majd lassú léptekkel mentem le a lépcsőn. Egyedül Ash ült a konyhában, a kezében szorongatott valamit, és maga elé dermedt idegesen.

  - Jó reggelt! – mentem be a konyhába, és leültem elé. A kezében lévő kis dobozra néztem. Nem, ez… Ez nem lehet igaz! A cigis doboz, amit tegnap vettem. Hogy került hozzá. Az addigi halvány mosoly lehervadt az arcomról, és az ajkaim kicsit elváltak egymástól. A „Jó reggelt!” Szövegemre nem kaptam választ, csak egy ideges nézést. – Minden… rendben? – kérdeztem, de az utolsó szót nagyon halkan mondtam, szinte én is alig hallottam meg. Bár ez a kérdés nagyon hülyeség volt feltenni, hisz, hogy is lenne minden rendben?

  - Minden rendben? – kérdezte vissza. – El tudod mondani, hogy mi ez itt? – mutatta fel a dobozt. A tekintetemet lesütöttem az ölembe, és az ujjaimmal kezdtem el zavartan játszani. – Kérdeztem valamit! – emelte fel a hangját. Hirtelen felkaptam a fejemet, és szigorúan néztem a bátyámra.

  - Egy cigis doboz. – mondtam egyszerűen, majd felálltam. – Amit kérek vissza! – nyúltam a tárgy felé, de Ash felállt, és elhúzta azt.

  - Mit képzeltél? Mégis mire jó ez? – nézett a tárgyra fintorogva.

  - Megkönnyíti a dolgokat. – küldtem felé egy halvány mosolyt, és ismét nyúltam érte, de elhúzta.

  - Megkönnyíti? – hunyorított. – Mi történt veled?

  - Felnőttem. – válaszoltam egyszerűen. – És mégis hogyan került az hozzád? – böktem az állammal a doboz felé.

  - Nem, Cat. Nem! Ez is mutatja, hogy egyáltalán nem nőttél fel. Még csak gyerek vagy! Amúgy amikor tegnap este hirtelenjében felrohantál az emeletre, kiesett a dzsekid zsebéből. – szólt halkan.

  - Nem, nem vagyok gyerek! Miért nem tudod felfogni? – ráztam a fejem.

  - Mert eddig nem tettél semmi olyant, ami azt mutatná, hogy felnőttél. – jelentette ki határozottan.

  - Egyetemre megyek! Ez nem elég?

  - Nem! – vágta rá. – Gyerek vagy! És ezt meg ne lássam többet a kezedben, világos? –kérdezte, vagyis inkább kijelentette, majd elrakta a zsebébe. Már tiltakozásra nyitottam a szám, de Ash elment mellettem, majd kiment az ajtón.

  - Gyűlölöm a napot, amikor megismertelek! – kiabáltam utána. Valahol, reméltem, hogy nem hallotta meg. A könnyek ismét összegyűltek a szememben, és egy kósza kis cseppet, ami éppen lefolyt az arcomon, hirtelen mozdulattal töröltem le, miközben az ajtóra meredtem.

A bal lábamat már lépésre mozdítottam, gondolva magamban; utána megyek!

Már éppen a kilincset fogtam meg, amikor megtorpantam. Nem tudok utána menni… Mégis mit mondanék neki? Lehunytam a szemeimet, majd hátrébb léptem egy lépést.

  - Hova ment? – szólalt meg mögöttem Michael.

  - Nem tudom. – válaszoltam egy hosszabb csönd után, miközben még mindig háttal voltam neki.

  - Ha hozzád beszélek, akkor a szemembe nézz! – vette kicsit szigorúbbra a hangját. – Mondtam valamit! – rántott a kezemen egy kicsit erősebbet, mire szembekerültem egy dühös, és megviselt pillantással. Most miért lett ilyen? Kicsit megijedtem tőle, és ezt ő is észrevette. Magától érthetően ijedt pillantásokkal cikáztam bal, és jobb szeme között. – Ne haragudj, én nem akartam… - vette lejjebb hangját, ami már nyugtatóan csengett fülemben. Közben egyik kezével az általa erősen megrántott, fájós kezemhez nyúlt, de én ijedtemben elhúztam onnan. Nem tudom, hogy miért, de kicsit megijedtem tőle. Pedig ő Michael. A legjobb barátom…

  - Bocs. – ennyit mondott, majd lassan, és szomorúan indult meg az emeletre.

  - Mi történt? – szóltam utána, mire visszanézett, és elmosolyodott.

  - Hosszú lenne. – jött vissza elém. Hátranéztem az ajtóra, amin vártam, hogy Ash lépjen be, de semmi.

  - Van időm. – fordultam Michaelhez.

Leültünk a kanapéra, és végül elmesélte miért volt ilyen ideges. Nemrégiben, volt egy egyéjszakás kalandja, és a lány elég csúnya híreket terjesztett Michaelről utána, miután Mikey közölte, hogy nincs tovább. Majd én is elmeséltem a ma reggelt. Ezután kínos, és hosszadalmas csönd uralkodott köztünk.

Úgy tűnik, mind a ketten ennek véget akartunk venni, ugyanis egyszerre kezdtünk el egy tök más mondatot, belevágva egymás szavába, amit mind a ketten megmosolyogtunk.

  - Kezd te! – mondtuk megint egyszerre, mire megint elnevettük magunkat.

  - Oké, mondjad! – mondtam mosolyogva.

  - Csak annyi, hogy várod már az egyetemet? – kérdezte. Lefagyott a mosoly az arcomról. Egyetem… Biztos vagyok benne, hogy ide akarok járni? Mi van, ha még jobban összekapok Ashel, és még megbánnám. Lehetne Hollywoodban saját lakásom. Talán egy szép kerttel, medencével, és egy macskával. Nem szeretem a kutyákat…

  - Hol jársz? – integetett a tekintetem előtt a kezével Mikey, majd elnevette magát, ahogy megráztam a fejem.

  - Bocsi, csak… azon gondolkoztam, hogy…

  - Hogy? – vágott a szavamba egyre feszültebben.

  - Elmegyek Hollywoodba. – halkan közöltem Michaellel, egy kis csönd után.

  - Ez… ez biztos? – állt fel.

  - Igen. – nyeltem egy nagyot.

  - De… miért? – lépett hátrébb.

  - Mert Ashel, már nem a legjobb a kapcsolatunk, és… - kezdtem el magyarázni.

  - Mi van? Mondd, hogy csak viccelsz! Azért hagysz itt mindenkit, ismétlem MINDENKIT, csak mert a bátyáddal jelenleg nem vagy jóba? – ráncolta össze a homlokát. – Komolyan, nem értelek. Mi a franc történt veled? – kezdett el kiabálni, mire összerezzentem. Miért kérdezi ezt mindenki folyton?

  - Mi történt volna? – álltam fel idegesen. – Csupán annyi, hogy reálisabb döntéseket hozok, ugyanis felnőttem! – kezdtem kiabálni.

  - Akkor neked más az elképzelésed a felnövésről, Cat! Ugyanis kibaszottul úgy viselkedsz, mintha még csak egy 16 éves kislány lennél! Rágyújtasz, a bátyáddal hülyeségeken vesztek össze, ráadásul, csak így el akarsz menekülni a problémáid elől! Nem is beszélve arról, hogy így itt hagynál minket! Főleg a bátyádat, aki csak meg akar védeni téged, mert nagyon szeret! Tudod, amikor idejöttél, 2 évvel ezelőtt, Ash folyton rólad beszélt! Persze nem ismert, így csak azokat hajtogatta, hogy mennyire látni akar már téged, és meg akar, ismerni! Most meg csak így itt hagynád. Hát kurva szép… – mondta, majd felsietett az emeletre. Egyedül maradtam a gondolataimmal, és azzal, amiket Mikey vágott hozzám. Azaz az igazságot…

Kicsit úgy döntöttem, hogy kiszellőztetem a fejem, így elmentem kicsit sétálni.

Út közben leültem a játszótéren lévő egyik hintába. Mellém egy körülbelül 4 éves kislány ült le, majd jött utána, egy Ash korabeli fiú, és elkezdte lökni a hintán. Belegondoltam… Hogy mi lett volna, ha Asht a születésem óta ismerném, akkor… Mi is így néztünk volna ki? Elmosolyodtam ebbe belegondolva, majd amikor a kislány leszállt a hintáról, és elkezdett az egyik mászóka fele szaladni, kizökkentem gondolkodásomból. A fiú utána ment, majd lehámozta a kicsit nagyobbak számára kifejlesztett játékeszközről, majd elmondta neki, hogy ehhez kicsit nőnie kell még.

Ekkor beugrott. Ash tényleg azért csinált értem mindent, azért avatkozik ennyire bele a dolgaimba, mert csak vigyázni akar rám… Persze eddig is gondoltam erre, de kételkedtem benne. És persze Mikey „felvilágosítása” is segített ebben.

Hirtelen álltam fel a hintáról, majd kerültem meg, de alig mentem egy lépést, egy erős mellkasnak mentem neki. Felnéztem, és persze… Ashton.

  - Mit csinálsz te itt? – vonta össze a szemöldökét. Nem válaszoltam, mert nem tartottam lényegesnek, hanem csak erősen magamhoz szorítottam izmos testét. Ő erre még nem reagált, hirtelen jött neki, érzelmi támadásom, de egy kis idő múlva ő is magához szorított, és a lábaimnál fogva felemelt.

  - Sajnálom. – motyogtam nagyon halkan. Nem válaszolt. Kicsit megijedtem, hogy nem bocsájt meg nekem, de amikor meghallottam kis kuncogását, elmosolyodtam. Letett a földre, majd leültünk a közelben lévő padra.

  - Tudod… - szólalt meg egy kis csönd után. – Sajnálom, hogy beleavatkoztam mindenbe, amit csinálsz. – nézett rám, mire összevontam a szemöldököm.

  - Nincs mit sajnálnod! – ráztam a fejem. Elkuncogta magát.

  - Figyelj, Cat… Mi csak 2 éve ismerjük egymást. Bármilyen szomorú is, de igaz! Ezt el kell fogadnunk mindkettőnknek…

  - Én elfogadtam! – vágtam rá.

  - Tudom. De én nem! – hajtotta le a fejét. – Vagyis… azon vagyok. – forgatta meg a szemeit. – És tudod… Mivel kis ideje ismerjük egymást, sok mindent kellene bepótolnunk… Ami nagyrészt sikerült is! De… amikor idejöttél, még 16 éves kislány voltál, akinek szüksége van egy érett bátyóra, aki vigyáz rá! És én ezt a szerepet nem sokáig játszhattam el. – rázta a fejét, közben pedig a földet pásztázta. – Mert felnőttél. – nézett rám. – És én nem akarom ezt! – egyenesedett ki. Elmosolyodtam. – Szeretném, ha még az én kis hugicám lennél! – ült közelebb.

  - Ash! – öleltem meg. – Mindig az leszek! – suttogtam neki.