1.fejezet.(évadkezdő) - Sajnálom...

 Sziasztok! 

Jöttem az évadkezdő résszel!

Nos, mondanék pár dolgot!

Ez a rész, nem éppen a legcselekménydúsabb rész lett!

Ebben a részben, inkább Cat az érzéseiről mesél, és visszaemlékszik azokra a pillanatokra, amik neki a legfontosabbak voltak! Ezeket a pillanatokat, viszont el kell felejtenie! És még utoljára visszaemlékszik rájuk. Ugyanis ha megőrzi őket emléknek, akkor... Már soha nem tud új életet kezdeni. De képtelen rá.

Ezt próbálja elmondani ebben a történetben! 

Lehet, hogy nem a legjobb ezt elmondanom, de amikor ezt írtam, és visszaolvastam zenével együtt, elsírtam magam! Pedig én magam írtam! Sikerült írnom egy olyan történetet, amin még én magam is elsírom magam! 

Jó olvasást!

xx

 Sajnálom...

- Anya! Apa! – szóltam hozzájuk halkan. Hirtelen mind a ketten megfordultak, és kedvesen vizslattak egem. Ránéztem a hátuk mögött lévő fiúkra, akik összevont szemöldökkel vizslattak engem. Látszott a szemükön, hogy félnek attól, mit fogok mondani. Ashton volt a legrosszabb látvány. Szomorú, dühös, és ijedt tekintete volt. Egyszerre. – Veletek megyek Sydneybe.

****************

   Nem hiszem el. Nem! Miért tettem ezt? Komolyan ott hagytam Ashton, Calumot, Michaelt, Lukeot? Miért tettem ezt? Tudom már… Nem bírtam elviselni ezt a folytonos zaklatást, amit anyám, és apám folytat. Nem! Így nem tudnék élni. Mindenkinek jobb lesz így. És most… És most el kell felejtenem őket? Újra minden elkezdődik? Minden úgy lesz, mint régen? Hogy el kell felejtenem mindenkit? Még Ashton,t és Lukeot is? Nem fogok tudni így élni. Ezt nem tehetem. Nem bírnék ki egy napot sem így. Nekem ők kellenek! Mi a fasznak nem gondoltam át ezt? Csak kicsúszott a számon, valami miatt vezérelve. Tudtam, hogy a szüleim már mindenkit zavarnak, és ezért mondtam. Gyűlölöm ezt a két embert! Bárcsak vége lenne már! Nem mondom, hogy meg akarok halni… De szerintem gondolhatjátok.

****************

Amint kimondtam ezt a mondatot, hogy velük megyek, Ashton szinte sírva fakadt. Alig hitték el. Ash el sem köszönt tőlem. Hozzám se szólt. Az egyetlen személy, aki elköszönt tőlem, az Calum volt. De ő is rövidre fogta. Kaptam egy ölelést, és szia. Luke, és Ashton, az emeletre mentek, és le sem jöttek, míg el nem mentem. Gondolom én. Michael mit sem tud az egészről. Vajon mit szól? Jézusom, mit tettem! Hiányoznak! Kibaszottul hiányoznak! Vissza akarok menni hozzájuk!

****************

  Minderre a repülőn gondolkodtam. Csak bámultam ki a repülő kis ablakán, a sötét, és mégis fényekkel teli városba, és az égbe. A hold nagyobb volt, mint amit a földről lehet látni. Amint lenéztem, egy pillanatra elvesztem a gyönyörú fényekben. Arra gondoltam, amikor a parkban sírva ültem az esőben, és Ashton a puszta karjaiban vitt haza. Észre sem vettem, hogy sírok.

  - Jól van, kedves? – kérdezte a mellettem ülő talán 30 valahány éves számomra ismeretlen nő. Nem, nem anyámék ültem mellettem. Hála az égnek!

  - Igen, persze! – mosolyogtam, miközben letöröltem a könnyeimet, és szipogtam párat.

  - Tessék! – nyújtott felém egy zsebkendőt mosolyogva. Viszonoztam, majd elfogadtam a zsepit. Megtöröltem vele a könnyes szememet, és ismét az ablakon kívüli gyönyörrel teli tájat vizslattam. Megpróbáltam nem Ashtonékra gondolni, de ez lehetetlen volt. Minden egyes gyönyörű, és vicces emléket felelevenítettem. (Kapcsoljátok be ezt, miközben olvassátok, és játszátok le újra, és újra, míg végig nem olvassátok! : https://www.youtube.com/watch?v=Mnhr7wn0noE )

   - Szerintetek le fognak feküdni? – ült le a kanapéra Michael, miközben húzogatta a szemöldökét.

  - Michael! Először is, épphogy kiléptek az ajtón, másodszor pedig, ez az ő dolguk. – mentem a konyha felé, ugyanis farkas éhes voltam.

  - Jó, de… ez engem is érdekelne! – jött oda mellém Calum.

  - Catnek igaza van! Ne foglalkozzatok ezzel! – karolta át a derekam Luke. Rámosolyogtam, amit viszonzott.

  - Jaj már, csak azért mondod, mert a barátnőd! De a lelked mélyén téged is érdekel. – jelentette ki Michael, mire hangosan elnevettem magam.

  - Te meg min röhögsz? – kérdezte Calum.

  - Hihetetlenek vagytok. – nevettem még mindig, miközben vajaztam egy kenyeret.

  - Ezt kifejtenéd? – vonta össze a szemöldökét Michael.

  - Komolyan, miért érdekel ez titeket? – támaszkodtam a pultra.

  - Mert akkor tudjuk mivel cikizni. – tárta szét a karjait Michael. Jézusom, mintha ez olyan természetes dolog lenne, hogy ezzel cikizik.

  - De gyerekesek vagytok. – sóhajtottam fel, majd folytattam a kenyerem vajazását.

- Szokjátok meg, hogy egy lánnyal éltek együtt. – szaladtam le a lépcsőn.

  - A hangsúly az EGYEN van. – forgatta meg a szemeit Michael.

  - Te meg hol jártál? – mentem hozzá közelebb, mire ő hátrálni kezdett, meresztett szemekkel, és affajta „Jézus, ez meg mit akar?!” fejjel.

  - Én csak… - nézett zavartan az ajtóra.

  - Hívtalak 3-szor is, de semmi. Írtam egy SMS-t, de semmi. Aggódtam érted. – vágtam a fejéhez.

  - Bocsánat, de… - magyarázott volna.

  - Nincs de! Mondtam már! Máskor hagyj egy levelet, vagy írj/hívj vissza, tudom is én. – hadonáztam össze vissza.

  - Cat, elég lesz! Nem látod, hogy jól van? – röhögött a hátam mögött Michael. Hatalmas hevességgel fordultam meg, és hatalmas trappolással léptem alig 3 milli-méteres távolságra Michaeltől.

  - Csak, hogy tudd, látom, hogy jól van! Legszívesebben most bezárnám egy cipős dobozba, amiért hagyta, hogy így szétaggódjam a fejem. – hajoltam közelebb a fiú felé, mire ő hátrafelé hajlott.

  - Akkor szívem, kereshetsz is egy cipős dobozt! – huppant le nevetve a kanapéra a bátyám.

  - Ezt meg, hogy érted? – fontam keresztbe a karjaimat magam előtt.

  - Te hányszor is csináltad ezt? – kérdezte számon kérő hangon Ash.

  - Hát ö… - vakartam zavartan a tarkóm.

  - Na látod – bólintott egyet Ash, majd az ölébe húzott.

  - Jó reggeeeeeelt! – „köszöntött” a bátyám rajtam ugrálva.

  - Hallod, te nem köcsög vagy, hanem egy népművészeti cserépedény! – ültem fel idegesen.

  - Ahw! Ez édes! – beszélt mézes-mázos hangon.

  - Mondd csak, mivel érdemeltem ki ezt a kedves ébresztést? – dörzsöltem a szemeimet durcásan, miközben Ash lemászott rólam, és mellém feküdt.

  - Ez a büntetésed! – karolt át.

  - Mégis mit csináltam? – nyafogtam.

  - Megmondtam tegnap, hogy ha hazaérsz, hívj fel!

  - Oh! Tényleg. Ne haragudj, csak nagyon fáradt voltam, és elfelejtettem.

   - Erről igazán leszokhatnál! Aggódtam.

  - Bocsánat. – adtam puszit az arcára. – Te meg az effajta ébresztésről szokj le.

- Szi…szia! – köszönt rám félve.

  - Ömm…szia! – mosolyogtam rá.

  - Te…te Catarina Irwin vagy? A 5 second of summer Ashton Irwin húga?

  - Most véged van! – mondta, majd felém kezdett el futni, mire én is futásnak eredtem, Ashton elől. Végigkergetett az egész házon, majd ismét a nappaliba értünk, mikor a kanapé mögé mentem, így „biztonságban” voltam. Ashton átmászott a kanapén, és gyorsan elkapott, és ismét felemelt a levegőbe, és a konyha fele kezdett vinni. Próbáltam kiszabadulni a karjai közül, de túl szorosan fogott, nem tudtam kiszabadulni.

   - Figyelj Cat… – fogta meg a kezem.

  - Ne érj hozzám! – rántottam el azonnal az érintéséből magam.

   - Sajnálom, tudom, hogy most azt hiszed, hogy az történt, de nem! Hidd el nekem, kérlek! Én téged szeretlek! – hadarta el.

  - Tudod Luke, ha ezt úgy 5 perccel ezelőtt mondod, azt elhiszem! De most…

Hiszel nekem? – biccentett felém. Nem tudtam, mit mondjak, csak beszélni kész szájjal ültem ott. – Bebizonyítom, hogy téged szeretlek, és senki mást. – jelentette ki.

  - Tessé… - kérdeztem volna vissza, hogy ezzel mit akar mondani, de elhallgatott egy csókkal. Ez a csók sokkal másabb volt, mint az eddigiek. Ez sokkal szenvedélyesebb volt.

- Jó reggelt! – köszöntek kórusban, majd Luke odajött hozzám, és egy lágy csókot nyomott a számra.

  - Hé! – nyafogott Ashton, hogy ő nem kapott reggeli puszit. Megforgattam a szemeimet, és odaszaladtam a bátyámhoz.

  - Ne aggódj, te sem maradsz ki! – öleltem át, majd Ashton hirtelen felkapott, és megpörgetett a levegőben.

  - Mi az, hogy nem adsz a saját bátyádnak egy rohadt puszit mi? – próbált komoly hanggal beszélni, de elnevette magát, miközben ide-oda forgolódott velem.

  - Oké, oké adok, adok, csak kérlek tegyél le, ez borzalmas! – nyafogtam.

  - Addig nem, míg nem kapok! – fordította el a fejét, hogy oda adjak neki puszit. Adtam neki egy jó cuppanósat. De ez nem akármilyen volt. Mikor a szám a bőréhez ért, kinyújtottam a nyelvem, és hogy nevezzem nevén a dolgot, „tehén puszit” nyomtam az arcára, aminek hatására egy „fújj” kíséretében letett gyorsan a földre, és az arcát törölgette, miközben és már fulladozva nevettem.

- Szia – fújta ki idegesen a levegőt. Elnevettem magam.

  - Szia – mondtam felhúzott szemöldökkel, és egy halvány vigyorral az arcomon.

  - Én csak… ömm… Szóval… - dadogott, majd lesütötte a tekintetét.

  - Igen? – mosolyogtam. Visszamosolygott, majd ismét vett egy nagy levegőt.

 -  Szeretném ezt odaadni – húzott elő a háta mögül egy kis ékszerdobozt, majd felém nyújtotta. Hitetlenül néztem a dobozra, és Lukera felváltva, és kicsit tátva is maradt a szám, amin Luke elmosolyodott. Lassan, remegő kézzel elvettem tőle a dobozkát, majd leültem vele az ágyra mellém Luke. Ránéztem Lukera, majd a doboz felé biccentett.

  - Nyisd ki! – mosolygott. Visszamosolyogtam, majd felnyitottam a dobozt. Egy kis nyaklánc volt benne, egy „CL” alakú medállal. Jézusom, olyan szép! El sem hiszem, hogy ezt kapom Luketól! Még nagyobbra nyílt a szám, majd kivettem a nyakláncot a dobozból, és úgy csodáltam.

***********************

  - Ti most… - próbálta összeszedni a gondolatait Calum.

  - Ők most smároltak. – mosolygott Michael.

  - Bakker, srácok légyszi máskor szóljatok, hogy éppen ledugjátok egymás torkán a nyelvetek, és, hogy ne nyissunk rátok, fújj, ez undorító blahh…  - mosolygott Ash, majd lerakta a szatyrokat a konyapultra

************************

(VISSZEMLÉKEZÉS VÉGE)

   - Sajnálom… - suttogtam inkább a fiúknak üzenve. A könnyek teljesen ellepték a szememet, és csak sírtam halkan. – Sajnálom…

I'm Sorry....