3.fejezet. - Mindenki gyűlöl?

Mindenki gyűlöl?

  Nagy unalmamban úgy döntöttem elmegyek sétálni. Felöltöztem, kisminkeltem magam, a hajamat megigazítottam, és elindultam.

Csak jártam az utcákat, és néztem ki a fejemből. Nem akartam hazamenni. Kicsit sem. Zsebre tett kézzel megyek az utcán, és azt hallom, hogy valaki a nevemet kiabálja. Hátrafordulok, és aki ott van, az…

    Michael futott felém. Nagyra nyíltak a szemeim, és csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség.

  - Te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle összevont szemöldökkel.

  - Utánad jöttem. – állt meg előttem.

   - Utánam? – néztem rá értetlenül.

  - Mi történt Cat? – simított végig kezemen. – Mégis milyen ötlettől vezérelve jöttél vissza ide? – nézett körbe.

  - Michael, én… - szabadkoztam.

  - Nem, Cat! Azt kérdeztem, hogy miért jöttél el? Nem tudod, hogy mi folyik most otthon nélküled. Ashton ki sem jön a szobájából, szinte egyik próbára sem jön el. Nem eszik, csak ül a szobájában, és bámulja a plafont, vagy a közös képeiteket nézegeti. Luke pedig ugyanezt csinálja. Egyikőjük sem beszél senkivel sem. – rázta picit a fejét. Nyeltem egy nagyot, majd a földet vizslattam. Michael megemelte a fejemet az államnál fogva, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Szóval, megkérdezem még egyszer. Miért jöttél ide? – nézett mélyen a szemeimbe.

  - Azért jöttem ide, mert tudtam, hogy anyámék nem fogják annyiban hagyni a dolgot, és nem akartam nektek rosszat. Tudtam, hogy ha ott maradok, mindez folytatódni fog, és nem akarjátok majd, hogy veletek éljek. Nem akartam bajt okozni. – teltek meg könnyel a szemeim, miközben teljesen őszinte voltak a fiúval. Michael gyorsan, még mielőtt jobban elkezdtem volna sírni, szorosan magához ölelt.

  - Mégis, hogy a francba, képzelted? Cat, nagyon szeretünk téged! Sosem okozol semmi bajt! Megértetted? – tolt el magától, majd mélyen a szemeimbe nézett. Halványan bólintottam egyet, majd ismét magához húzott.

  - Michael… - suttogtam. Tudom, mit akarok neki mondani!

  - Hm?

  - Ha… Hazamehetek? – kérdeztem nagyon halkan, és féltem, hogy nem hallotta meg. Lassan ismét eltolt magától, és szemeimbe nézett.

  - Cat! Bármikor hazajöhetsz! De most… nem jössz haza! Mert én magam viszlek el! – mondta mosolyogva. Elsírtam magam örömömben, hogy minden újra a régi lesz. Átöleltem Michaelt, majd hazamentünk. Meg kell mondanom anyáméknak, hogy ez bizony nem tartott sokáig. Hazamegyek!

  - Jaj, de jó, hogy itt vagy, kislányom, kész a… - szólt hozzám anya, majd abbahagyta, mikor meglátta Michaelt. – Te meg ki vagy? – nézett rá összevont szemöldökkel. – Várjunk csak… téged ismerlek! Te vagy a másik bandatag! Mit keresel itt? - vette gorombára az utolsó mondatot.

  - Nos, asszonyom, azért jöttem, hogy hazavigyem Catet! – karolt át. – És ebben nem tud megakadályozni! – mosolygott cinikusan. Felnéztem mosolygó arcára, majd én is elmosolyodtam. Anyáméknak olyan fejük volt, hogy élvezet volt látni. Meglepődtek. Nagyon.

   Gyorsan felsiettem a szobámba, és összepakoltam mindent. A képeket mosolyogva helyeztem a bőröndömbe, és cipzáraztam össze azt.

  - Mit képzelsz, hová mész? – rontott be a szobámba anyám.

  - Haza. – vigyorogtam rá önelégülten, amitől neki teljesen elborult az agya.

  - Ezt nem te döntöd el. – állt az ajtóba, amikor ki akartam menni, megakadályozva azt.

   - Oh, dehogynem! – tettem még egy próbálkozást, ami sikerült is. Leszaladtam a lépcsőn, kezemben a bőröndömmel. (ugyanis a többi cuccom Ashton házában van. Mármint abban a házában, ami itt van, Sydneyben.)

  - Azonnal tedd le azt a bőröndöt, és gyere vissza! – követelőzött anyám. Michaellel mintha meg sem hallottuk volna egymásra mosolyogtunk, majd ajtót nyitott nekem, és kimentünk a házból, anyámékra csapva az ajtót. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, majd betettem a cuccokat a csomagtartóba, előre ültem Mikey mellé, és elindultunk a reptérre.

*Ashton szemszöge*

Fogalmam sincs, hogy Cat miért ment el. Valami rosszat tettem? Nem tudom. Mióta elment, semmihez sincs kedvem. Úgy érzem, újra elveszítettem. Pont ezt akartam elkerülni azzal, hogy felküldtem a szobájába, illetve, hogy soha nem akartam elengedni magam mellől, és annyira féltettem. Jó báty akartam lenni. De nem sikerült. Ismét elvesztettem Catet. Michael azt mondta, elmegy egy kicsit, de ezt igazából már tegnap mondta. Nem tudom, hogy merre jár, de most ez érdekel a legkevésbé. Luke is körülbelül ennyire ki van akadva. Aligha láttam őt is, mióta Catarina elment.

  - Megjöttünk! – hallottam Michael kiabálását a földszintről. Semmi kedvem nem volt lemenni, hisz újat nem mondhat. És semmi nem is érdekel jelenleg.

  - Örülök! – kiabáltam le.

*Cat szemszöge*

New Yorkban vagyunk. Hiszen, ez az új állomás. Megérkeztünk egy házba, ahol a fiúk újonnan „laknak” egy időre, míg új állomás nem következik. Kicsit izgulok, hogy mit fognak hozzám szólni, hiszen csak úgy elmentem.

  Bementünk a lakásba, és Michael felkiabálta, hogy megjöttünk. Véletlenül sem egyes szám, első személyben mondta volna, nem! Hallottam Ashton kiabálását is, ahogy azt mondja, „örülök.” Önkéntelenül is elmosolyodtam, hogy ismét hallom a hangját. Olyan édes.

  - Menj fel! Jelentsd be a hírt! – biccentett fel az emeletre Mikey.

  - Rendben. – jelentettem ki határozottan egy magabiztos sóhaj után.

Lassú léptekkel mentem fel az emeletre. Megkerestem Ashton szobáját, és bekopogtam.

  - Menj innen Calum, vagy Michael! Nem kell semmi! – kiabált ki. Ismét bekopogtam. – Mondtam, amit mondtam, menj már el! – kiabáltmegint.

  - Menj csak be nyugodtan! – suttogta Calum. Rámosolyogtam, hiszen őt is most látom először, azóta. Viszonozta, majd kacsintott egyet. Benyitottam a bátyám szobájába, és Ash az ágyon ült, nekem háttal, és az ablakon bámult kifelé.

  - Mondtam, hogy nem kell semmit, nem érted meg? – vágott hozzám egy párnát, de ahelyett, hogy nekem jött volna, elkaptam. Mikor meglátta, hogy Én vagyok az, lassan felállt, és hitetlenül vizslatott engem, tetőtől talpig. – Cat, te meg… visszajöttél? – mosolygott.

  - Nem. Hazajöttem. – viszonoztam a mosolyt. Hirtelen felém jött, és nagyon szorosan magához húzott. – Oké, megfojtasz! – nyögtem ki nagy nehezen.

  - Nem érdekel. Mégis, hogy képzelted, hogy csak így elmész? – kérdezte tőlem szigorúan.

  - Sajnálom… - suttogtam.

  - Az kevés. – suttogta ő is. Adtam egy puszit az arcára, majd megbeszéltem vele, hogy most elmegyek Lukehoz is.

   - Igen? – jött ki egy hang, miután bekopogtam. Benyitottam, és Luke az ágyon feküdt, és unalmasan kapcsolgatta a tévét. – Mit akarsz? – kérdezte flegmán. Nem vette észre, hogy én vagyok.

  - Egy ’szia’ megtenné. – mondtam mosolyogva. Miután rájött a hang tulajdonosára, rám kapta a fejét, és felállt.

  - Mit keresel itt? – kérdezte hitetlenül.

  - Én is örülök, hogy látlak. – nevettem.

  - Jaj, Cat! – jött oda, majd ő is megölelt. – Nem tudod elképzeli, hogy mennyire hiányoztál! Mi az, hogy csak így elmész? Soha többet ne csinálj ilyent! Megértetted? – tolt el magától az utolsó szónál, majd megcsókolt. Beletúrtam a hajába, majd hirtelen felkapott, a lábaimat a dereka köré csavartam.

  - Ez még nem túl korai? Még csak most jöttél meg, Cat! – röhögött a hátunk mögött Michael, és Calum. Ashton csak az ajtónak támaszkodva mosolygott. Luke lassan letett, majd az ajtó felé fordultunk.

  - Tudod, ilyenkor nem szokás másokat megzavarni. Valaminek a közepén voltunk. – mondta gúnyosan Luke.

  - Azért nem lenne baj, ha nem fényes nappal lenne az a valami! – mondta cinikusan Cal.

  - És az is jó lenne, ha nem is lenne egyáltalán az a valami. Luke, ezt a te érdekedben közlöm, csak mondom. – emelte fel védekezően a kezeit Ashton. Luke elnevette magát, én pedig megforgattam a szemeimet, belegondolva, hogy már 2-szer megtörtént az a valami.

   Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk valahova vacsorázni. Elkészültem a felöltözéssel, a hajammal, a sminkemmel, felhúztam egy csini cipőt, és mint mindig, felvettem a Luketól kapott nyakláncomat. Igen, úgy értem a „mint mindig”-et, hogy mindig rajtam van.

  - Na, kész vagyook! – szaladtam le gyorsan az emeletről. Már amennyire gyorsan engedte a magas sarkúm.

  - Hát, már ideje volt! – karolt át a vállam Ashton. Ránéztem, majd elmosolyodtam. Kimentünk a házból, és elindultunk az étterem felé. Út közben bömböltettük a zenét, és hangosan énekeltünk.

  - Megjöttünk! – húzta be a kézi féket Ashton. Kinéztem az ablakon, és egy igen elegáns étterem volt.

  Kiszálltunk a kocsiból, és Lukekkal, kézen fogva sétáltunk be.

  - Fiúk, mi lesz a következő állomás? – kérdeztem, miközben a már kihozott salátámat majszolgattam.

   - Hát, a következő, az a fővárosban lesz. – kapott be egy falatot a kajájából Calum. – Washingtonban.

  - Hú, oda mindig is el akartam menni. – mondtam lelkesen.

  - Most megteheted. – mosolygott rám Ashton, amit viszonoztam. 1-2 másodpercig csönd uralkodott köztönk, majd hirtelenjében vagy 5 lány jött oda hozzánk, a telefonjukkal, és pár papírcetlikkel a kezükben.

  - Sziasztok! –mosolyogtak – Nem akarunk zavarni, de készíthet…. – kezdte volna el, de közben az egyik lány rám nézett.

   - Hé! Te vagy Ash húga ugye? Cat! – nézett rám hitetlenül az egyik lány.

   - Ömm, igen… - mosolyogtam bizonytalanul.

   - Miattad volt Ashton, és Luke annyira letört! – nézett rám mérgesen.

  - Hát, ömm, én… nagyon sajnálom, de… - szabadkoztam

   - Nincs de! Valószínűleg most tönkretetted az életüket! – vágta a fejemhez a másik lány. Kicsit túlreagálja.

   - Lányok, nyugi! Cat nem tett tönkre semmit! – állította le őket, Ashton.

    -  Igen, nem haragszik rá senki. – mosolygott rájuk Luke.

   - De mi igen! – mondta a harmadik magabiztosan.

  - Bocsi lányok, de nem kéne vele bunkózni. –állt fel védelmem mellé Michael.

   - Nem bunkózunk. De nem bírjuk. – tette maga előtt keresztbe a karjait ugyanaz a lány.

  - Hát, lányok… ez van! – mosolygott Ash.

A (mint kiderült) 5 lány durcáskodva hátat fordított nekünk, és olyan hevesen fordult meg az egyik, hogy majdnem fejbe talált a copfjával.

Ezek szerint most mindegyik rajongó utál?