11. fejezet.- "Késként hasítottak szívemben szavai..."

 Sziasztok!

Meg sem merek szólalni...

Valószínűleg rengeteg olvasót elveszítettem a sok-sok kihagyásommal. 

Borzasztóan sajnálom!

Nem keresek mentségeket, egyszerűen nem volt ihletem! 

De remélem, hogy ez a rész, most visszaadja a Ti kedvetek a történethez és ismét Velem maradtok! :) 

"Késként hasítottak szívemben szavai..."

 - Úr Isten! – reagáltam le a levélben olvasottakat.

  - Mi van? – beszélt Michael hozzám lazán, szájában félig megrágott szendvics falat.

  - Ez… ez nem lehet igaz! – huppantam le a kanapéra még mindig a levél soraira meredve.

  - Jaj, add ide! – kapta ki a kezemből a levelet Michael és nekiesett az olvasásának. – Te, jó ég…

Hogy mi ennek az előzménye? Elmesélem.

****************

Előző nap nagyon jót szórakoztunk Lukekkal, és a többiekkel együtt. Rég voltunk így együtt, ami már nagyon hiányzott! Jól esett.

  Másnap reggel Luke mellett ébredtem, de a saját ágyamban. Rámosolyogtam a még szuszogó fiúra, ugyanis nagyon édes látvány volt. Közelebb fészkelődtem hozzá, és az orromat játékosan az övéhez érintettem. Nem ébredt fel rá, de nem is baj. Óvatosan felültem az ágyon, és kimásztam Lukeon keresztül az ágyból. Fogtam az asztalomról egy hajgumit, és míg bementem a saját fürdőmbe, összegumiztam a hajam. Gyorsan lezuhanyoztam, felraktam egy kis sminket, felöltöztem, és VOÁLÁ! Tökéletes.

  Leballagtam az emeletről, és a földszinten már ott voltak ébren a többi fiú is. Michael videojátékozott, Calum és Ash pedig a konyhában ülve beszélgettek. Mosolyogva adtam puszit bátyámnak, majd Calum karját megsimítva nyúltam egy doboz zabpehelyért.

  - Hogy aludtál? – kérdezte a bátyám.

  - Jól. – mosolyogtam rá egy pillanatra.

  - Az jó. – tette ugyanazt.

  - Jézusom, ez kínos. – nevetett Calum.

  - Miről beszélsz? – néztem rá összevont szemöldökkel.

  - Ash, mondd már el neki! – szólt Ashtonnak.

  - Ashton, miről beszél Calum? – néztem a bátyámra meglepetten. Ő csak beszédre nyílt szájjal állt ott, mint egy darab fa. – Ashton? – vontam fel a szemöldököm.

  - Anyádék ideköltöztek a sarokra. – kiabált be a konyhába Michael. Meglepettségemben kiköptem az éppen a számba tett kanál tartalmát, vissza a tálba, majd köhögésbe kezdtem. Tessék?

  - Michael, ezt nekem kellett volna. – forgatta a szemeit Ashton.

  - Mégsem tetted. – vont vállat Calum röhögve, majd kiment a konyhából, és csatlakozott Mikeyhez. Szúrósan meredtem Ashre, aki kínosan húzta a száját rám nézve.

  - Mikor? – böktem ki.

  - Ma. – válaszolta egyszerűen, majd nekidőlt a mögötte lévő konyhapultnak.

  - Miért? – kérdeztem nyugodtan. Igazából nagyon nem voltam dühös. Már megszoktam, hogy nem hagynak békén. Csak le kell rázni őket…

  - Gondolom ugyanazért, mint az előző 600 alkalomkor. – vont vállat.

  - Bizonyára. – motyogtam magamnak. – Mindegy. – mosolyogtam, majd felálltam, és kiindultam a konyhából.

  - Figyelj csak, Cat… - jött utánam Ash, és vakargatta a tarkóját.

  - Hm? – fordultam hátra.

  - Mi lenne, ha... – akadt meg. Egy pillanatra elkuncogtam magam.

  - Ha? – kerestem tekintetét.

  - Ha átmennénk? – nézett rám kínosan. Meglepetten pislogtam rá.

  - Minek? - fordultam vele teljesen szembe.

  - Ott van Austin. – vonta fel a szemöldökét. Mintha szíven szúrtak volna. Austin… Hát persze! Hány éves is most? Amikor eljöttem, volt 6. Akkor most 8… vagy 9. Nem, 8.

  - Rendben. – mosolyogtam, majd az ajtó felé indultam.

  - Várj, most? – kérdezte Ash zavarodottan. 

  - Most. – nyitottam ki az ajtót, kezemben már a dzsekimmel. Kimentem az ajtón, és ahogy hallottam, Ash is utánam caplatott. Hihetetlen, hogy el is feledkeztem a saját öcsémről. Bár valószínű ő is elfeledkezett rólam… De az más tészta. Vajon az anyámék milyen mocskos és hazug dolgokkal tömködték tele a fejét rólam, rólunk? Ashtonról vajon meséltek neki? Ch… hülye feltételezés. Persze, hogy nem.

A szívem ezerrel vert, de próbáltam nyugodt maradni. Átsétáltunk a házhoz, én pedig magabiztosan kopogni kezdtem az ajtón. Hármat koppintottam, mire kinyílt az ajtó. Egy idegen nő nyitotta ki előttünk. Egyik szemöldökömet felhúztam, majd Ashre pillantottam, aki hasonlóan meglepődött.

  - Tessék? – mosolygott ránk a nő. – Miben segíthetek? – enyhe olasz akcentusa volt a vörös hajú, kissé feketén lenőtt hajú nőnek. Kövérnek nem mondhatnám, de nádszálnak sem. Amolyan erotikusan telt alkat, de csinos. Sokkal csinosabb, mint az anyám.

  - Elnézést, ömm… Maga kicsoda? – kérdeztem rá elég tapintatlanul.

  - A nevem Malyssa Sparks. – nyújtotta kedvesen a jobb kezét.

  - Catarina Irwin. – fogtam kezet vele.

  - És Ön? – nézett Ashre.

  - Ashton Irwin. – mosolygott, majd kezet fogtak ők is.

  - Sokat hallottam magáról a tévében, rádióban, újságokban, ilyenekben. Végre személyesen is. Örülök. Jöjjenek be! – állt félre, mi pedig bizonytalanul mentünk. be egymás után. – Elnézést a kuplerájért, nem vártunk vendégeket. – nevetett kínosan magán Malyssa. Valóban nem volt a legragyogóbb rend a szobákban, de azért ez még nem nevezhető kupinak. Sőt, itt minden rendben van, ámbár picit porosak voltak a polcok, egy két doboz hevert a földön, mellettük pár könyv.

  - Most költözött ide? – kérdeztem, miközben feltűnően, és illemtelenül járkáltam, és bámészkodtam a szobákban.

  - Igen. Éppen ma reggel érkeztünk. Még új nekünk ez a város, de majd megszokjuk! – mosolygott a hölgy Ashre, aki visszamosolygott rá, és ők ketten beszélgetésbe enyelegtek, én pedig tovább járkáltam a házban. Elértem a lépcsőhöz. Kíváncsi voltam, hol vannak anyámék, illetve Austin. A lépcső aljából visszanéztem a bátyámra, aki még mindig a nővel beszélgetett, lefoglalva őt. Lassan, és egyáltalán nem megfontolt léptekkel mentem fel az emeletre. Amint felértem, egy hatalmas és üres folyosó fogadott, onnan vagy 5 szoba nyílt. Elindultam a folyosón, és mindegyik szobába bekukkantottam, de szinte mind üres volt.

  - Hello. – mentem be az egyikbe. Az ajtóval szemben egy ablak volt, ami pont a mi házunk udvarára nézett. Az egész udvart be lehetett látni onnan szinte. Odasétáltam az ablakhoz, és kikukucskáltam rajta. Majd egy hang zökkentett ki bámészkodásomból…

  - Jó napot! – szólt mögöttem egy kisfiú hangja. Tágra nyitottam szemeimet, de még nem fordultam meg. Kissé elnyílt ajkakkal vettem a levegőt, és próbáltam megnyugodni. Ez az öcsém, Austin. – Elnézést! – szólt ismét, mire megfordultam. Láttam az arcán a meglepődöttséget.

  - Szia. – ennyit tudtam kinyögni.

  - Csókolom! – mosolygott. – Austin vagyok! – nyújtotta a kezét. Felkuncogtam egyet, majd kezet fogtam az öcsémmel.

  - Cat vagyok. – mosolyogtam. Azonban Austin arcáról lefagyott a mosoly. Kirántotta a kezét az enyémből, és hátrált 2 lépést. – Mi a gond? – léptem utána egyet.

  - Hagyjon! – kiáltott rám, mire összerezzenve léptem vissza annyit, amennyit az előbb előre léptem, miközben ő folyamatosan hátrált.

  - Austin, nincsen semmi baj! – nyugtatni próbáltam.

  - Menjen el! – suttogta maga elé.

  - Én nem… - makogtam.

  - Menjen el! – kiáltott rám már. Gyors léptekkel mentem ki a szobából, majd lefutottam az emeletről.

  - Mi történt az öcsémmel? – mentem oda idegesen Malyssahoz.

  - Nem értem mit beszél. – rázta a fejét.

  - Cat, higgadj le! – jött hozzám Ash.

  - Mit mondott neki? – kiabáltam a nőre.

  - Cat, fogd be! – rántott a kezemen egyet a bátyám, mire ráfigyeltem. – Mi ütött beléd? – vonta össze a szemöldökét egem vizslatva.

  - Ez a nő… - fordultam hozzá. – vagy az anyánk. Vagy az apánk, teletömködte az öcsénk fejét hülyeségekkel, és most Austin fél tőlem. Tőlünk. – fejeztem be.

  - Austin? – állt fel a nő. – Mit tett vele? – indult meg az emeletre.

  - Én? A kérdés, hogy Önök mit tettek vele. – erre a nő megállt, és lassan megfordult.

  - A szüleitek. A múlt hónapban haltak meg. – közölte velünk.

******************

  - Vajon jól van? – hallottam pár hangot, de a szemeimet még nem nyitottam ki.

  - Nagyon meglepődhetett. – hallottam az olasz akcentust. Aha… már emlékszem.