4.fejezet. - "Mindig az leszek!"

Hey!

Igazából nincs mit hozzáfűznöm...

Csak annyit, hogy...

Jó olvasást!:)

xx

"Mindig az leszek!"

- Mert a bátyád vagyok, én megtehetem! – vette lejjebb a hangját.

  - Igen, igazad van! Amikor 16 voltam, vagy 17 megtehetted! De most, hogy nagykorú vagyok, azaz 18, már semmi közöd nincs az életemhez, vagyis ahhoz, hogy mit teszek, kivel, hol, és mikor! Szállj ki az életemből, és abból, hogy parancsolgatsz nekem! Elegem van a folytonos beleszólásaidból!- És tudod mit? Megmondtam, többé nem vagyok a húgod! - és ezzel felszaladtam az emeletre, magam mögött az erősen becsapott szobám ajtajával. Ash az egyetlen családtag az életemben, akit szeretek, és aki viszont szeret. De most őt is egyre jobban elveszítem. És ezt csak magamnak köszönhetem!

Reggel olyan dél körül kelhettem fel. Kicsit se későn… Mikor kinyitottam a szemeimet, és kicsit felemeltem a fejem a párnámról, kisebb beszélgetés szűrődött fel az emeletre. Nyöszörögtem egyet, majd felültem az ágyamon. Megvakartam így is kócos hajam, majd kikeltem az ágyamból. A fürdőben megmostam az arcomat, és felhúzott szemöldökkel vettem tudomásul, hogy a tegnapi ruhámban aludtam el. Mikor éppen ki akartam menni a fürdőmből, valahogyan az orromba jutott egy számomra kellemetlen illat, szag, ahogy tetszik…

A cigaretta. Hát persze… Tegnap valamilyen úton-módon elszívtam egyet, amire kicsit sem vagyok büszke. Fintorogva mentem vissza, és levetkőztem, majd beálltam a zuhany alá.

15 perces fürdőszobai mosakodással, végre elértem, hogy lejöjjön rólam ez a szag. Kiballagtam a fürdőmből, egyenesen a szobámba – mivel onnan nyílik… - egy szál törülközővel még kicsit nedves testem körül. Kerestem a mára megfelelő ruhát, majd fel is vettem. Befújtam magam a kedvenc parfümömmel, majd lassú léptekkel mentem le a lépcsőn. Egyedül Ash ült a konyhában, a kezében szorongatott valamit, és maga elé dermedt idegesen.

  - Jó reggelt! – mentem be a konyhába, és leültem elé. A kezében lévő kis dobozra néztem. Nem, ez… Ez nem lehet igaz! A cigis doboz, amit tegnap vettem. Hogy került hozzá. Az addigi halvány mosoly lehervadt az arcomról, és az ajkaim kicsit elváltak egymástól. A „Jó reggelt!” Szövegemre nem kaptam választ, csak egy ideges nézést. – Minden… rendben? – kérdeztem, de az utolsó szót nagyon halkan mondtam, szinte én is alig hallottam meg. Bár ez a kérdés nagyon hülyeség volt feltenni, hisz, hogy is lenne minden rendben?

  - Minden rendben? – kérdezte vissza. – El tudod mondani, hogy mi ez itt? – mutatta fel a dobozt. A tekintetemet lesütöttem az ölembe, és az ujjaimmal kezdtem el zavartan játszani. – Kérdeztem valamit! – emelte fel a hangját. Hirtelen felkaptam a fejemet, és szigorúan néztem a bátyámra.

  - Egy cigis doboz. – mondtam egyszerűen, majd felálltam. – Amit kérek vissza! – nyúltam a tárgy felé, de Ash felállt, és elhúzta azt.

  - Mit képzeltél? Mégis mire jó ez? – nézett a tárgyra fintorogva.

  - Megkönnyíti a dolgokat. – küldtem felé egy halvány mosolyt, és ismét nyúltam érte, de elhúzta.

  - Megkönnyíti? – hunyorított. – Mi történt veled?

  - Felnőttem. – válaszoltam egyszerűen. – És mégis hogyan került az hozzád? – böktem az állammal a doboz felé.

  - Nem, Cat. Nem! Ez is mutatja, hogy egyáltalán nem nőttél fel. Még csak gyerek vagy! Amúgy amikor tegnap este hirtelenjében felrohantál az emeletre, kiesett a dzsekid zsebéből. – szólt halkan.

  - Nem, nem vagyok gyerek! Miért nem tudod felfogni? – ráztam a fejem.

  - Mert eddig nem tettél semmi olyant, ami azt mutatná, hogy felnőttél. – jelentette ki határozottan.

  - Egyetemre megyek! Ez nem elég?

  - Nem! – vágta rá. – Gyerek vagy! És ezt meg ne lássam többet a kezedben, világos? –kérdezte, vagyis inkább kijelentette, majd elrakta a zsebébe. Már tiltakozásra nyitottam a szám, de Ash elment mellettem, majd kiment az ajtón.

  - Gyűlölöm a napot, amikor megismertelek! – kiabáltam utána. Valahol, reméltem, hogy nem hallotta meg. A könnyek ismét összegyűltek a szememben, és egy kósza kis cseppet, ami éppen lefolyt az arcomon, hirtelen mozdulattal töröltem le, miközben az ajtóra meredtem.

A bal lábamat már lépésre mozdítottam, gondolva magamban; utána megyek!

Már éppen a kilincset fogtam meg, amikor megtorpantam. Nem tudok utána menni… Mégis mit mondanék neki? Lehunytam a szemeimet, majd hátrébb léptem egy lépést.

  - Hova ment? – szólalt meg mögöttem Michael.

  - Nem tudom. – válaszoltam egy hosszabb csönd után, miközben még mindig háttal voltam neki.

  - Ha hozzád beszélek, akkor a szemembe nézz! – vette kicsit szigorúbbra a hangját. – Mondtam valamit! – rántott a kezemen egy kicsit erősebbet, mire szembekerültem egy dühös, és megviselt pillantással. Most miért lett ilyen? Kicsit megijedtem tőle, és ezt ő is észrevette. Magától érthetően ijedt pillantásokkal cikáztam bal, és jobb szeme között. – Ne haragudj, én nem akartam… - vette lejjebb hangját, ami már nyugtatóan csengett fülemben. Közben egyik kezével az általa erősen megrántott, fájós kezemhez nyúlt, de én ijedtemben elhúztam onnan. Nem tudom, hogy miért, de kicsit megijedtem tőle. Pedig ő Michael. A legjobb barátom…

  - Bocs. – ennyit mondott, majd lassan, és szomorúan indult meg az emeletre.

  - Mi történt? – szóltam utána, mire visszanézett, és elmosolyodott.

  - Hosszú lenne. – jött vissza elém. Hátranéztem az ajtóra, amin vártam, hogy Ash lépjen be, de semmi.

  - Van időm. – fordultam Michaelhez.

Leültünk a kanapéra, és végül elmesélte miért volt ilyen ideges. Nemrégiben, volt egy egyéjszakás kalandja, és a lány elég csúnya híreket terjesztett Michaelről utána, miután Mikey közölte, hogy nincs tovább. Majd én is elmeséltem a ma reggelt. Ezután kínos, és hosszadalmas csönd uralkodott köztünk.

Úgy tűnik, mind a ketten ennek véget akartunk venni, ugyanis egyszerre kezdtünk el egy tök más mondatot, belevágva egymás szavába, amit mind a ketten megmosolyogtunk.

  - Kezd te! – mondtuk megint egyszerre, mire megint elnevettük magunkat.

  - Oké, mondjad! – mondtam mosolyogva.

  - Csak annyi, hogy várod már az egyetemet? – kérdezte. Lefagyott a mosoly az arcomról. Egyetem… Biztos vagyok benne, hogy ide akarok járni? Mi van, ha még jobban összekapok Ashel, és még megbánnám. Lehetne Hollywoodban saját lakásom. Talán egy szép kerttel, medencével, és egy macskával. Nem szeretem a kutyákat…

  - Hol jársz? – integetett a tekintetem előtt a kezével Mikey, majd elnevette magát, ahogy megráztam a fejem.

  - Bocsi, csak… azon gondolkoztam, hogy…

  - Hogy? – vágott a szavamba egyre feszültebben.

  - Elmegyek Hollywoodba. – halkan közöltem Michaellel, egy kis csönd után.

  - Ez… ez biztos? – állt fel.

  - Igen. – nyeltem egy nagyot.

  - De… miért? – lépett hátrébb.

  - Mert Ashel, már nem a legjobb a kapcsolatunk, és… - kezdtem el magyarázni.

  - Mi van? Mondd, hogy csak viccelsz! Azért hagysz itt mindenkit, ismétlem MINDENKIT, csak mert a bátyáddal jelenleg nem vagy jóba? – ráncolta össze a homlokát. – Komolyan, nem értelek. Mi a franc történt veled? – kezdett el kiabálni, mire összerezzentem. Miért kérdezi ezt mindenki folyton?

  - Mi történt volna? – álltam fel idegesen. – Csupán annyi, hogy reálisabb döntéseket hozok, ugyanis felnőttem! – kezdtem kiabálni.

  - Akkor neked más az elképzelésed a felnövésről, Cat! Ugyanis kibaszottul úgy viselkedsz, mintha még csak egy 16 éves kislány lennél! Rágyújtasz, a bátyáddal hülyeségeken vesztek össze, ráadásul, csak így el akarsz menekülni a problémáid elől! Nem is beszélve arról, hogy így itt hagynál minket! Főleg a bátyádat, aki csak meg akar védeni téged, mert nagyon szeret! Tudod, amikor idejöttél, 2 évvel ezelőtt, Ash folyton rólad beszélt! Persze nem ismert, így csak azokat hajtogatta, hogy mennyire látni akar már téged, és meg akar, ismerni! Most meg csak így itt hagynád. Hát kurva szép… – mondta, majd felsietett az emeletre. Egyedül maradtam a gondolataimmal, és azzal, amiket Mikey vágott hozzám. Azaz az igazságot…

Kicsit úgy döntöttem, hogy kiszellőztetem a fejem, így elmentem kicsit sétálni.

Út közben leültem a játszótéren lévő egyik hintába. Mellém egy körülbelül 4 éves kislány ült le, majd jött utána, egy Ash korabeli fiú, és elkezdte lökni a hintán. Belegondoltam… Hogy mi lett volna, ha Asht a születésem óta ismerném, akkor… Mi is így néztünk volna ki? Elmosolyodtam ebbe belegondolva, majd amikor a kislány leszállt a hintáról, és elkezdett az egyik mászóka fele szaladni, kizökkentem gondolkodásomból. A fiú utána ment, majd lehámozta a kicsit nagyobbak számára kifejlesztett játékeszközről, majd elmondta neki, hogy ehhez kicsit nőnie kell még.

Ekkor beugrott. Ash tényleg azért csinált értem mindent, azért avatkozik ennyire bele a dolgaimba, mert csak vigyázni akar rám… Persze eddig is gondoltam erre, de kételkedtem benne. És persze Mikey „felvilágosítása” is segített ebben.

Hirtelen álltam fel a hintáról, majd kerültem meg, de alig mentem egy lépést, egy erős mellkasnak mentem neki. Felnéztem, és persze… Ashton.

  - Mit csinálsz te itt? – vonta össze a szemöldökét. Nem válaszoltam, mert nem tartottam lényegesnek, hanem csak erősen magamhoz szorítottam izmos testét. Ő erre még nem reagált, hirtelen jött neki, érzelmi támadásom, de egy kis idő múlva ő is magához szorított, és a lábaimnál fogva felemelt.

  - Sajnálom. – motyogtam nagyon halkan. Nem válaszolt. Kicsit megijedtem, hogy nem bocsájt meg nekem, de amikor meghallottam kis kuncogását, elmosolyodtam. Letett a földre, majd leültünk a közelben lévő padra.

  - Tudod… - szólalt meg egy kis csönd után. – Sajnálom, hogy beleavatkoztam mindenbe, amit csinálsz. – nézett rám, mire összevontam a szemöldököm.

  - Nincs mit sajnálnod! – ráztam a fejem. Elkuncogta magát.

  - Figyelj, Cat… Mi csak 2 éve ismerjük egymást. Bármilyen szomorú is, de igaz! Ezt el kell fogadnunk mindkettőnknek…

  - Én elfogadtam! – vágtam rá.

  - Tudom. De én nem! – hajtotta le a fejét. – Vagyis… azon vagyok. – forgatta meg a szemeit. – És tudod… Mivel kis ideje ismerjük egymást, sok mindent kellene bepótolnunk… Ami nagyrészt sikerült is! De… amikor idejöttél, még 16 éves kislány voltál, akinek szüksége van egy érett bátyóra, aki vigyáz rá! És én ezt a szerepet nem sokáig játszhattam el. – rázta a fejét, közben pedig a földet pásztázta. – Mert felnőttél. – nézett rám. – És én nem akarom ezt! – egyenesedett ki. Elmosolyodtam. – Szeretném, ha még az én kis hugicám lennél! – ült közelebb.

  - Ash! – öleltem meg. – Mindig az leszek! – suttogtam neki.