6. fejezet. - "Megőrültem"

"Megőrültem"

- Jó reggelt, napfény! - jött be Ashton a szobámba, egy mosoly, és a reggelim kíséretében. Viszonoztam. - Hogy aludtál? - kérdezte.

- Az ébredés jobb volt! - dörzsöltem össze a tenyeremet, és nekiláttam a reggelimnek, amin Ash jót nevetett.

- Mohó vagy! - nevetett falánkságomon.

- Csak Irwin. - vontam meg a vállam. 

- Hé, hisz tudod mit gondolunk mi Irwinek a kajáról! - bökött vállba, és leült elém az ágyra. Lenyeltem a falatot, majd Ashel kórusban elkezdtük:

- "A kaja jó, de még jobb, ha eszed!" - szavaltuk együtt, majd elröhögtük magunkat.

Reggeli után felöltöztem, majd lementem a földszintre. A fiúk mind a TV előtt ültek, és bámulták a képernyőt. Összeráncolt szemöldökkel mentem oda, és álltam meg a kanapé mellett.

- Mit néztek ennyire? - kérdeztem fintorogva. Valami bikinis csajok vonultak a kifutón, fülig érő vigyorral. Undorító!

- Shh! - csitítottak el mindannyian egyszerre, mire én összefontam magam előtt a karjaimat.

- Bocsi kicsim! De ezek annyira komolyan veszik azokat a lányokat... - jött oda Luke, és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Te csak ne beszélj, amikor jöttem le a lépcsőn, neked is folyt a nyálad a kis szőkéért. - mutattam a képernyőre. - Vajon mi lehet neki, ami nekem nincs...?! - kérdeztem nyafogva.

- Nagy dudái?! - nézett hátra Michael halál komolyan. Sértődött fejet vágtam, hiszen ő csak ne sértegesse az én kebleimet! 

- Menj a francba! - tettem le a kezeimet, majd beballagtam a konyhába. 

Ismételten nem csináltak reggelit maguknak.  Így rajtam állt a sor, ugyanis természetesen az az én hibám lett volna, ha nem esznek semmit.

Megcsináltam a reggelit, amit le is raktam az asztalra. 

- Reggeli, gyertek! - erre persze mindenki felpattant a fürdőruhás kifutós képernyő elől, és helyet foglalt.

- Hé, az enyém hol van? - kérdezte Michael,

- Jaj bocsánat, majd a nagymellű szőkéd csinál neked reggelit! - borzoltam össze rózsaszín haját, majd lehuppantam a kanapéra, és elnyomtam a saját csatornámra.

- NEEEE! - kiáltott rám egyszerre mindenki.

- Nyugi már! Most amúgy is a téli kollekciók következtek. - vontam vállat.

*********************

Unalommal telve böngésztem az internetet. Semmi érdekes. Azt egyszer csak megcsörrent a telefonom magam mellett. A képernyőn csak egy szám volt, számomra ismeretlen. 

- Khm, igen? - szóltam bele a készülékbe.

- Cat? - hallottam egy ismerős hangot. 

- Alison? - mosolyogtam. 

- Igen, én. Akkor jó számot hívtam. - nevetett kínjában.

- Mit szeretnél? - kérdeztem.

- Ezt... nem itt kéne. - hangja hirtelen hangulatot váltott. - csak egy találkát akartam megbeszélni.

- Felőlem oké. - mosolyogtam. - Mikor, és hol? 

Megbeszéltünk minden egyes részletet, és már indultam is. A fiúk akkor még mindig a TV-t nézték, és nem akartam őket zavarni az élvezetben. Így egyszerűen csak kiosontam.

Lassan odaértem a helyszínre, de nagy meglepetésemre, egy árva lélek sem volt ott. A találkát egy parkban beszéltük meg, de mire odaértem már sötét volt. Mit ne mondjak, elég messze volt. Meg persze közeledik a tél is. 

Ide oda nézelődtem, de senki nem volt ott. Ránéztem a telefonomra, és pont akkor váltott át a 4 óra 59 perc, 5 órára. Akkor itt kellene lennie. Még várok pár percet.

Még mindig senki. 

"17:12"

Semmi. Hazamegyek...

Felálltam a padról, és amikor megfordultam, Alison mosolygós fejével találtam szembe magam.

- Jó ég, halálra ijesztettél! - kaptam ezerrel dobogó szívemhez.

- Ne haragudj! - mosolygott, és kicsit megdöntötte a fejét.

- Szóval, miről akartál beszélni? - fújtam ki a levegőt, majd mosolyogtam.

- Szálljunk be a kocsiba, ott nyugisabb lenne, nem? - mosolygott.

- Ömm, persze! - viszonoztam, majd beültünk az én autómba. 

- Nos... figyelj! Amit most mondani fogok, azt ne fogd fel pletykának, vagy beköpésnek, rendben? - nézett rám. - Csakis azért mondom el, mert jogod van tudni róla! - felvont szemöldökkel néztem rá... - Lukenak gyereke van. - jelentette ki gyorsan, és szinte érzések nélkül.

- Tessék? - kérdeztem vissza.

- Ez az igazság. - mondta. Elnyílt szájjal dőltem hátra az ülésen, és néztem ki az ablakon. Hogy mi?! Nem lehet, hisz Luke... Nem, ez egyszerűen lehetetlen! 

- Ezt mégis honnan... - néztem Alire. Néztem volna.- tudod. - motyogtam a végére. De nyoma sem volt. A kocsiajtó tárva nyitva, és az ülésen, amin Ali ült, Ali táskája volt. Összeráncoltam a szemöldököm, és kiszálltam a kocsiból. 

- Ali! - kiabáltam. - Merre vagy? - fura volt. Ilyen hirtelen, hangok nélkül, hogy is tűnhet el valaki? 

- Ali, ez nem vicces! Gyere elő! - fogtam a fejem. Borzasztóan megijedtem. Úgy tűnt el, mint valami szellem. És az a dolog Lukeról... Ez mind annyira abszurd.

A számhoz kaptam. Sírás tört rám, és minden izmom egyszerűen feladta a szolgálatot, és a földre estem. Teljesen összezavarodtam. Hogy lehet mindez? Merre van Ali? És... mi van most Lukekal?

Lépteket hallottam magam mögött. Kinyitottam a szemem, és felnéztem, még mindig a földön guggolva. 

- Ali? - kérdeztem félve, és zihálva. De nem fordultam meg. Az illető nem szólt semmit, csak megállt. Magam mellett láttam az árnyékát, mivel az utcai lámpa hátulról világította meg a személyt. 

- Alison, te vagy az? - kérdeztem, még mindig háttal. Az a valaki felnevetett. Teljes mértékben olyan hangja, illetve nevetése volt, mint Alisonnak. Mosolyogtam, és megfordultam. 

Ez nem lehet igaz! Megbolondultam volna? Vagy tényleg nincs itt senki? Mikor megfordultam, lefagyott a mosoly az arcomról, és ijedten fürkésztem az előttem lévő kocsiutat, amely közepén álltam én. Senki nem volt ott. Magam mellé néztem, ahol láttam az árnyékot. Persze semmi. Csak a puszta, a fénytől sárga beton. Biztos vagyok benne, hogy volt ott valaki! Nem vagyok őrült! Alison volt, vagy nem Alison, de valaki volt ott!

Visszamentem az autóba, beszálltam, becsuktam az ajtókat, és bezártam őket. Csak meredtem ki az ablakon magam előtt. Elnéztem jobbra, és Ali táskája... eltűnt. Akkor az a valaki... talán Ali táskáját vitte el? Lehetséges, mivel az egyik ajtó nyitva volt. De... hol van Ali? És... Lukenak... gyereke van? 

5.fejezet. - "Itt minden titok az enyém!"

Hey!

Ha, szombat, akkor új rész! 

Jó olvasást!:)

xx

"Itt minden titok az enyém!"

 Első nap. Az egyetemen. Ha csak rá gondolok, a gyomrom összeszorul, és hányingerem lesz. Hogy miért? Mi van, ha nem tetszem majd az évfolyamtársaknak? És, ha elszúrok valamit? Persze a fiúk folyton nyugtatgattak, hogy nem lesz semmi baj, és ügyes leszek, de nem segített semmit…  És ma eljött ez a nap. Mint már mondtam, csak 1-re kell bemennem, így nyugodtan aludhattam. Persze nem délig…

  Halkan szuszogott mellettem a barátom, Luke. Mosolyogva néztem az arcát. Ajkai kicsit elnyíltak egymástól, így szuszogott, gyönyörű kék íriszei pedig csukva voltak.

  - Ne nézz! – motyogta hirtelen, mire egy pillanatra megállt bennem az ütő, majd elnevettem magam. – Min röhögsz? – nyitotta ki egyik szemét.

  - Semmin. – hajtottam le a fejem a párnára.

  - Hát jó! – ült fel, majd fel is állt, így elém tárult egy csodálatos látvány. Luke CSAK boxerben. – Gyere reggelizni! – biccentett a fejével.

  - Nincs kedvem, túlfáradt vagyok. – bújtam vissza a puha takaró alá, majd rápillantottam az órámra, ami fél tizenkettőt mutatott. – Ha jobban belegondolok, gyere, menjünk reggelizni! – pattantam ki az ágyamból, majd Luke kezéért nyúltam, és elkezdtem kifele húzni, de visszarántott. – Mi van? – néztem rá furán.

  - Nem felejtettél el valamit? – húzta fel a szemöldökét. Hát persze! Fehérneműben vagyok.

Kitoltam Lukeot a szobámból, majd felöltöztem. Raktam fel egy kis sminket, majd a hajamat is megcsináltam. Kimentem a szobámból, és leszaladtam az emeletről. Mindenki az asztalnál ült, és evett. Jó sokat.

  - Jó reggelt! – mosolyogtam mindenkire. Csak néhány motyogást hallottam, amik szintén ezt, mondták, majd amikor leültem Luke, a bátyám közé, kaptam egy puszit a homlokomra Ashtől.

  - Izgulsz? – nézett rám Michael velem szemben.

  - Kicsit. – vontam meg a vállam, mire mindenkitől egy fura nézést kaptam. – Oké, nagyon. – forgattam meg a szemeimet, majd ismét a kajájukra szentelték a figyelmüket az asztalnál ülők. Befejeztük a reggelinket, és mindenki ment a dolgára. Michael, és Calum a városba mentek, ugyanis dolguk volt, Luke családlátogatásba ment egy másik városba, és Ash maradt velem otthon. Felszaladtam a szobámba, és leültem az ágyamra.

  - Szia. – dugta be a fejét Ash az ajtón.

  - Szia. – mosolyogtam rá.

  - Tudod… - jött beljebb, majd a kezeit zsebébe vágta. – Ha szeretnéd, elkísérhetlek. – vonta meg a vállát.

  - Az nagyon jó lenne! – vigyorogtam. Ash megkönnyebbülten felsóhajtott, majd leült mellém.

  - Szoktál gondolni Austinra? – szólalt meg egy roppant kínos csend után. Ez a kérdése, most, hogy jön ide?

  - Nem igazán. – néztem rá kérdően. – Miért kérdezed? – ültem törökülésbe.

  - Csak eszembe jutott. – mosolygott rám.

  - Csak van oka. – kerestem a tekintetét. Felsóhajtott.

  - Csak azon gondolkodom, hogy… mi van, ha Ő is ugyanarra a sorsa jut, mint mi? – ült velem szembe. – Talán meg kéne keresnünk? – vonta össze a szemöldökét.

  - Ilyenekre ne is gondoljunk! Boldogok vagyunk, így ketten, vagyis… öten. De mindegy. – ráztam meg a fejem. – A lényeg az, hogy… Austin most még csak 10 éves. – vontam meg az egyik vállam. – Majd ha idősebb lesz, akkor megkeressük, és megnézzük, mi van vele. Rendben? – kerestem a tekintetét, ami a szőnyegemen állapodott meg. – Ash?

  - Mi? – zökkent ki a gondolataiból.

  - Figyelsz rám? – vontam fel a szemöldököm.

  - Persze. – vágta rá, mire egy „Tudom, hogy nem” nézéssel válaszoltam. – Na, jó… mit is mondtál? – nézett kétségbeesetten. Ismét elmagyaráztam neki, mire már tényleg megértette. Ebben állapodtunk meg, majd kiment a szobámból.

  Lassan eljött a fél egy. Igazából elég gyorsan, de mégis lassan. Nem tudtam túl sok mindenre gondolni, csak az első napomra.

  - Kész vagy? – kiáltott fel az emeletre Ash.

  - Egy pillanat! – válaszoltam. – Hol van, hol van, hol van? – motyogtam magamnak halkan, miközben a telefonomat kerestem. – A fenébe! – mondtam már hangosabban.

  - El fogsz késni! – szólt rám Ash lentről.

  - Nem találom a telefonom. – szóltam, miközben egy tincset tűrtem a fülem mögé, és a szobámat pásztáztam.

*Ashton Irwin szemszöge*

  - El fogsz késni! – kiabáltam fel az emeletre.

  - Nem találom a telefonom. – válaszolt. Ebben a pillanatban egy lopott pillantással, megtaláltam Cat telefonját a kanapén. Odamentem, kezembe kaptam, és visszamentem az ajtóhoz.

  - Megtaláltam! – kiabáltam fel, mire Cat azonnal megjelent a lépcső tetejét, és sietős léptekkel jött le onnan. – Mehetünk? – kérdeztem.

  - De gyorsan! – nyitotta ki az ajtót, majd kiszaladt rajta. Elkuncogtam magam, majd beültem mellé a kocsiba. Beindítottam a motort, és elindultunk az egyetemhez.

Körülbelül 10 perc alatt ott is voltunk. Cat nagyon gyorsan szállt ki az autóból, én viszont csigalassúsággal mentem, hiszen még volt 20 percünk, hogy beérjünk, az innen maximum 10 méternyi épületbe.

  - Cat, lassíts! – húztam vissza a karjánál fogva, nevetve.

  - Mennyi az idő? – nyúlt a kezemért, majd megnézte a karórámon az időt.

*Catarina Irwin szemszöge*

  - Mennyi az idő? – néztem meg a bátyám karóráján az időt.

„12:42”

  - Na? – mosolygott gúnyosan Ash. – Elkésünk? – vágott tettetett szomorúságot.

  - Nyaljál sót! – vágtam le a kezét az oldalára, majd elindultam a suli felé.

****************************

Mai napom, egy szóban: Zsúfolt.

Ash lassan elment, és utána teljesen elvesztem. Kívülállónak éreztem magam, aki azt sem tudja, hogy hol van. És ez így is volt. Fogalmam sem volt, hogy hol lesz az első órám. Ami Finnugrisztika…

  - Elnézést! – állítottam le egy szőke hajú lányt. – Szia. – mosolyogtam, majd a fülem mögé tűrtem az egyik kósza tincsemet. – Nem tudod, hogy merre van az… - néztem az órarendemre. – A208-as terem? – néztem rá.

  - De, tudom – mosolygott. – Az „A” szektorban. Te most a „B”-ben vagy. – húzta el a száját.

  - Meg tudod mutatni, hol van az a bizonyos szektor? – vontam össze a szemöldököm.

  - Ühüm. – mosolygott. – Ott lesz nekem is órám. – vonta meg az egyik vállát. – Gyere! – húzott maga után.

Onnan kb. 3 perce volt az „A” szektor. Sokkal nagyobb volt. Gondolom A, B, és C szektor van, és így csökken a méretük, és a látogatottságuk.

  - Nos… - álltunk meg a folyosó közepén, ahol szállingóztak az emberek. – Ha felmész azon a lépcsőn. – mutatott rá. – És mész 2 emeletet, akkor eléred 2. emeletet. Ott a 208-as terembe kell bemenned. – mosolygott tovább. Nagyon mosolygós lány, és nagyon helyes.

  - Köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok! – viszonoztam. – De megmondanád a neved? – vontam össze a szemöldököm. – Ilyen sokat segítettél, és még a nevedet sem tudom. – meresztettem ki a szemeimet.

  - Alison vagyok. – nyújtotta a kezét. – De barátoknak csak Ali. – hajolt közelebb, mire elnevettem magam.

  - Én… – be akartam mutatkozni, de bele vágott a szavamba.

  - Cat Irwin. – fejezte be a saját szövegem, mire furán néztem rá. Honnan tudja a nevem? –Itt minden titok az enyém! – mosolygott vállat vonva.

  - Aha. – mosolyogtam bizonytalanul.

  - További szép napot! – intett hátrafelé, nekem háttal, majd elment. Mégis mit jelent ez? Hát jó…

4.fejezet. - "Mindig az leszek!"

Hey!

Igazából nincs mit hozzáfűznöm...

Csak annyit, hogy...

Jó olvasást!:)

xx

"Mindig az leszek!"

- Mert a bátyád vagyok, én megtehetem! – vette lejjebb a hangját.

  - Igen, igazad van! Amikor 16 voltam, vagy 17 megtehetted! De most, hogy nagykorú vagyok, azaz 18, már semmi közöd nincs az életemhez, vagyis ahhoz, hogy mit teszek, kivel, hol, és mikor! Szállj ki az életemből, és abból, hogy parancsolgatsz nekem! Elegem van a folytonos beleszólásaidból!- És tudod mit? Megmondtam, többé nem vagyok a húgod! - és ezzel felszaladtam az emeletre, magam mögött az erősen becsapott szobám ajtajával. Ash az egyetlen családtag az életemben, akit szeretek, és aki viszont szeret. De most őt is egyre jobban elveszítem. És ezt csak magamnak köszönhetem!

Reggel olyan dél körül kelhettem fel. Kicsit se későn… Mikor kinyitottam a szemeimet, és kicsit felemeltem a fejem a párnámról, kisebb beszélgetés szűrődött fel az emeletre. Nyöszörögtem egyet, majd felültem az ágyamon. Megvakartam így is kócos hajam, majd kikeltem az ágyamból. A fürdőben megmostam az arcomat, és felhúzott szemöldökkel vettem tudomásul, hogy a tegnapi ruhámban aludtam el. Mikor éppen ki akartam menni a fürdőmből, valahogyan az orromba jutott egy számomra kellemetlen illat, szag, ahogy tetszik…

A cigaretta. Hát persze… Tegnap valamilyen úton-módon elszívtam egyet, amire kicsit sem vagyok büszke. Fintorogva mentem vissza, és levetkőztem, majd beálltam a zuhany alá.

15 perces fürdőszobai mosakodással, végre elértem, hogy lejöjjön rólam ez a szag. Kiballagtam a fürdőmből, egyenesen a szobámba – mivel onnan nyílik… - egy szál törülközővel még kicsit nedves testem körül. Kerestem a mára megfelelő ruhát, majd fel is vettem. Befújtam magam a kedvenc parfümömmel, majd lassú léptekkel mentem le a lépcsőn. Egyedül Ash ült a konyhában, a kezében szorongatott valamit, és maga elé dermedt idegesen.

  - Jó reggelt! – mentem be a konyhába, és leültem elé. A kezében lévő kis dobozra néztem. Nem, ez… Ez nem lehet igaz! A cigis doboz, amit tegnap vettem. Hogy került hozzá. Az addigi halvány mosoly lehervadt az arcomról, és az ajkaim kicsit elváltak egymástól. A „Jó reggelt!” Szövegemre nem kaptam választ, csak egy ideges nézést. – Minden… rendben? – kérdeztem, de az utolsó szót nagyon halkan mondtam, szinte én is alig hallottam meg. Bár ez a kérdés nagyon hülyeség volt feltenni, hisz, hogy is lenne minden rendben?

  - Minden rendben? – kérdezte vissza. – El tudod mondani, hogy mi ez itt? – mutatta fel a dobozt. A tekintetemet lesütöttem az ölembe, és az ujjaimmal kezdtem el zavartan játszani. – Kérdeztem valamit! – emelte fel a hangját. Hirtelen felkaptam a fejemet, és szigorúan néztem a bátyámra.

  - Egy cigis doboz. – mondtam egyszerűen, majd felálltam. – Amit kérek vissza! – nyúltam a tárgy felé, de Ash felállt, és elhúzta azt.

  - Mit képzeltél? Mégis mire jó ez? – nézett a tárgyra fintorogva.

  - Megkönnyíti a dolgokat. – küldtem felé egy halvány mosolyt, és ismét nyúltam érte, de elhúzta.

  - Megkönnyíti? – hunyorított. – Mi történt veled?

  - Felnőttem. – válaszoltam egyszerűen. – És mégis hogyan került az hozzád? – böktem az állammal a doboz felé.

  - Nem, Cat. Nem! Ez is mutatja, hogy egyáltalán nem nőttél fel. Még csak gyerek vagy! Amúgy amikor tegnap este hirtelenjében felrohantál az emeletre, kiesett a dzsekid zsebéből. – szólt halkan.

  - Nem, nem vagyok gyerek! Miért nem tudod felfogni? – ráztam a fejem.

  - Mert eddig nem tettél semmi olyant, ami azt mutatná, hogy felnőttél. – jelentette ki határozottan.

  - Egyetemre megyek! Ez nem elég?

  - Nem! – vágta rá. – Gyerek vagy! És ezt meg ne lássam többet a kezedben, világos? –kérdezte, vagyis inkább kijelentette, majd elrakta a zsebébe. Már tiltakozásra nyitottam a szám, de Ash elment mellettem, majd kiment az ajtón.

  - Gyűlölöm a napot, amikor megismertelek! – kiabáltam utána. Valahol, reméltem, hogy nem hallotta meg. A könnyek ismét összegyűltek a szememben, és egy kósza kis cseppet, ami éppen lefolyt az arcomon, hirtelen mozdulattal töröltem le, miközben az ajtóra meredtem.

A bal lábamat már lépésre mozdítottam, gondolva magamban; utána megyek!

Már éppen a kilincset fogtam meg, amikor megtorpantam. Nem tudok utána menni… Mégis mit mondanék neki? Lehunytam a szemeimet, majd hátrébb léptem egy lépést.

  - Hova ment? – szólalt meg mögöttem Michael.

  - Nem tudom. – válaszoltam egy hosszabb csönd után, miközben még mindig háttal voltam neki.

  - Ha hozzád beszélek, akkor a szemembe nézz! – vette kicsit szigorúbbra a hangját. – Mondtam valamit! – rántott a kezemen egy kicsit erősebbet, mire szembekerültem egy dühös, és megviselt pillantással. Most miért lett ilyen? Kicsit megijedtem tőle, és ezt ő is észrevette. Magától érthetően ijedt pillantásokkal cikáztam bal, és jobb szeme között. – Ne haragudj, én nem akartam… - vette lejjebb hangját, ami már nyugtatóan csengett fülemben. Közben egyik kezével az általa erősen megrántott, fájós kezemhez nyúlt, de én ijedtemben elhúztam onnan. Nem tudom, hogy miért, de kicsit megijedtem tőle. Pedig ő Michael. A legjobb barátom…

  - Bocs. – ennyit mondott, majd lassan, és szomorúan indult meg az emeletre.

  - Mi történt? – szóltam utána, mire visszanézett, és elmosolyodott.

  - Hosszú lenne. – jött vissza elém. Hátranéztem az ajtóra, amin vártam, hogy Ash lépjen be, de semmi.

  - Van időm. – fordultam Michaelhez.

Leültünk a kanapéra, és végül elmesélte miért volt ilyen ideges. Nemrégiben, volt egy egyéjszakás kalandja, és a lány elég csúnya híreket terjesztett Michaelről utána, miután Mikey közölte, hogy nincs tovább. Majd én is elmeséltem a ma reggelt. Ezután kínos, és hosszadalmas csönd uralkodott köztünk.

Úgy tűnik, mind a ketten ennek véget akartunk venni, ugyanis egyszerre kezdtünk el egy tök más mondatot, belevágva egymás szavába, amit mind a ketten megmosolyogtunk.

  - Kezd te! – mondtuk megint egyszerre, mire megint elnevettük magunkat.

  - Oké, mondjad! – mondtam mosolyogva.

  - Csak annyi, hogy várod már az egyetemet? – kérdezte. Lefagyott a mosoly az arcomról. Egyetem… Biztos vagyok benne, hogy ide akarok járni? Mi van, ha még jobban összekapok Ashel, és még megbánnám. Lehetne Hollywoodban saját lakásom. Talán egy szép kerttel, medencével, és egy macskával. Nem szeretem a kutyákat…

  - Hol jársz? – integetett a tekintetem előtt a kezével Mikey, majd elnevette magát, ahogy megráztam a fejem.

  - Bocsi, csak… azon gondolkoztam, hogy…

  - Hogy? – vágott a szavamba egyre feszültebben.

  - Elmegyek Hollywoodba. – halkan közöltem Michaellel, egy kis csönd után.

  - Ez… ez biztos? – állt fel.

  - Igen. – nyeltem egy nagyot.

  - De… miért? – lépett hátrébb.

  - Mert Ashel, már nem a legjobb a kapcsolatunk, és… - kezdtem el magyarázni.

  - Mi van? Mondd, hogy csak viccelsz! Azért hagysz itt mindenkit, ismétlem MINDENKIT, csak mert a bátyáddal jelenleg nem vagy jóba? – ráncolta össze a homlokát. – Komolyan, nem értelek. Mi a franc történt veled? – kezdett el kiabálni, mire összerezzentem. Miért kérdezi ezt mindenki folyton?

  - Mi történt volna? – álltam fel idegesen. – Csupán annyi, hogy reálisabb döntéseket hozok, ugyanis felnőttem! – kezdtem kiabálni.

  - Akkor neked más az elképzelésed a felnövésről, Cat! Ugyanis kibaszottul úgy viselkedsz, mintha még csak egy 16 éves kislány lennél! Rágyújtasz, a bátyáddal hülyeségeken vesztek össze, ráadásul, csak így el akarsz menekülni a problémáid elől! Nem is beszélve arról, hogy így itt hagynál minket! Főleg a bátyádat, aki csak meg akar védeni téged, mert nagyon szeret! Tudod, amikor idejöttél, 2 évvel ezelőtt, Ash folyton rólad beszélt! Persze nem ismert, így csak azokat hajtogatta, hogy mennyire látni akar már téged, és meg akar, ismerni! Most meg csak így itt hagynád. Hát kurva szép… – mondta, majd felsietett az emeletre. Egyedül maradtam a gondolataimmal, és azzal, amiket Mikey vágott hozzám. Azaz az igazságot…

Kicsit úgy döntöttem, hogy kiszellőztetem a fejem, így elmentem kicsit sétálni.

Út közben leültem a játszótéren lévő egyik hintába. Mellém egy körülbelül 4 éves kislány ült le, majd jött utána, egy Ash korabeli fiú, és elkezdte lökni a hintán. Belegondoltam… Hogy mi lett volna, ha Asht a születésem óta ismerném, akkor… Mi is így néztünk volna ki? Elmosolyodtam ebbe belegondolva, majd amikor a kislány leszállt a hintáról, és elkezdett az egyik mászóka fele szaladni, kizökkentem gondolkodásomból. A fiú utána ment, majd lehámozta a kicsit nagyobbak számára kifejlesztett játékeszközről, majd elmondta neki, hogy ehhez kicsit nőnie kell még.

Ekkor beugrott. Ash tényleg azért csinált értem mindent, azért avatkozik ennyire bele a dolgaimba, mert csak vigyázni akar rám… Persze eddig is gondoltam erre, de kételkedtem benne. És persze Mikey „felvilágosítása” is segített ebben.

Hirtelen álltam fel a hintáról, majd kerültem meg, de alig mentem egy lépést, egy erős mellkasnak mentem neki. Felnéztem, és persze… Ashton.

  - Mit csinálsz te itt? – vonta össze a szemöldökét. Nem válaszoltam, mert nem tartottam lényegesnek, hanem csak erősen magamhoz szorítottam izmos testét. Ő erre még nem reagált, hirtelen jött neki, érzelmi támadásom, de egy kis idő múlva ő is magához szorított, és a lábaimnál fogva felemelt.

  - Sajnálom. – motyogtam nagyon halkan. Nem válaszolt. Kicsit megijedtem, hogy nem bocsájt meg nekem, de amikor meghallottam kis kuncogását, elmosolyodtam. Letett a földre, majd leültünk a közelben lévő padra.

  - Tudod… - szólalt meg egy kis csönd után. – Sajnálom, hogy beleavatkoztam mindenbe, amit csinálsz. – nézett rám, mire összevontam a szemöldököm.

  - Nincs mit sajnálnod! – ráztam a fejem. Elkuncogta magát.

  - Figyelj, Cat… Mi csak 2 éve ismerjük egymást. Bármilyen szomorú is, de igaz! Ezt el kell fogadnunk mindkettőnknek…

  - Én elfogadtam! – vágtam rá.

  - Tudom. De én nem! – hajtotta le a fejét. – Vagyis… azon vagyok. – forgatta meg a szemeit. – És tudod… Mivel kis ideje ismerjük egymást, sok mindent kellene bepótolnunk… Ami nagyrészt sikerült is! De… amikor idejöttél, még 16 éves kislány voltál, akinek szüksége van egy érett bátyóra, aki vigyáz rá! És én ezt a szerepet nem sokáig játszhattam el. – rázta a fejét, közben pedig a földet pásztázta. – Mert felnőttél. – nézett rám. – És én nem akarom ezt! – egyenesedett ki. Elmosolyodtam. – Szeretném, ha még az én kis hugicám lennél! – ült közelebb.

  - Ash! – öleltem meg. – Mindig az leszek! – suttogtam neki.