KÖZÉRDEKŰ!

Drága, Kedves, egyéb pozitív megszólítású Olvasók!

A blog egyenlőre, (csak egy napra!) Szüneteltet!
Mostantól, minden Szombaton rakok fel CSAK részeket! De azok hosszúak lesznek, nagyon hosszúak...
Rermélem, hogy nem haragszotok meg, és remélem azt is, hogy a pozitívumot látjátok benne; Nincs vége a blognak!
Remélem az egy héten egyszeri részek ellenére, érdekel még titeket a blog, és nem hagytok cserben!:)
VISZONT!
Majd csak jöbő hét szombaton kerül fel a következő rész, családi problémám/okok miatt!
Köszönöm, a megértéseteket!:)
xx

3.fejezet. - "Többé nem vagyok a húgod!"

Hey!

Itt az új rész!:)

Az előző rész nagyon rövidke lett, alig 2 oldalas Wordbe!

Viszont ez valami nagyon hosszú lett, ha jól emlékszem, mégpedig jól, akkor ez 5, és fél oldalas!^.^

Jó olvasást!:)

xx

"Többé nem vagyok a húgod!"

Nagyokat pislogva nyitottam ki barnás, szinte már feketés íriszeimet, majd nagyra nyílt szemekkel vettem tudomásul, hogy fejjel lefelé tartottam Tobyt, így a macska feneke, éppen az arcomban volt. Hevesen fordítottam meg, majd raktam le a kis állatfigurát a párnámra. Felültem a puha ágyon, és lassan felálltam. De ezt meg is bántam. Beszédültem, és szinte rögtön, ahogy a lábaimra helyeztem a súlyomat, a látásom, elsötétült. Minden egyszerre folyt össze, egy fekete csomóvá, és hangosan találkozott elgyengült testem a szőnyeggel fedett padlóval.

  Kisebb pofozgatások érték a bal, majd a jobb arcomat. Összeszorítottam a szemeimet ezt észlelve, bár egyáltalán nem voltak erősek. Kinyitottam a szemeimet, majd a fejem felett, 4 aggódó tekintetet véltem felfedezni. Ashton volt az, aki pofozgatott, közben a homlokomra, egy nedves, és hideg rongyot tettek. Lassan felkönyököltem az oldalam mellett, és felültem. Ashton a jobb oldalamon megragadta a karomat, és segített felülni, ahogy a balomon Luke is.

  - Hogy érzed magad? – kérdezte, az előttem törökülésben ülő, aggódó arckifejezést vágó Michael.

  - Fantasztikusan. – forgattam meg a szemeimet.

  - Miért estél össze? – kérdezte Calum.

  - Összeesni? – vontam össze a szemöldököm. – Mégis… mikor estem össze? – néztem hevesen mindenkire.

  - Ma reggel. – magyarázott Luke mellettem. – Éppen az ajtód előtt mentem el, amikor hallottam valami nagy koppanást, gondoltam benézek. – vonta meg a vállát. – Aztán láttam, hogy a földön fekszel, eszméletlenül. Majd lehoztalak. – fejezte be. Magam elé meredtem. Fura… mégis miért estem össze?

  - Kérsz valamit enni? – szakította meg gondolkodásomat Ash.

  - Igen, az jó lenne. – mosolyogtam.

  - Gyere, ülj le a kanapéra. – segített fölállni Michael. Igen, eddig a földön feküdtem, a fejem alatt egy párnával. Leültem a kanapéra, és a kezembe vettem a távirányítót. Michael, és Calum Ash után mentek a konyhába, Luke pedig mellém ült, és szorosan magához húzott.

  - Biztos, hogy jól vagy? Ne hívjunk orvost? – kérdezte aggódva.

  - Jól vagyok, nyugi. – kuncogtam. – Csak kicsit fáj a fejem.

  - Megértem. Elég nagyon koppantál. – nevetett, mire mellkasba ütöttem egy kicsit. – Nagyon aggódtam érted. – komorodott el, majd tűrt ki egy hajtincset a fülem mögé, majd a szemembe nézve, elmosolyodott.

  - Köszönöm. – viszonoztam, majd átöleltem.

  - Na, jó gerlepár, elég a nyalakodásból. – jött be a nappaliba Ash. – Kész a reggelid, Cat. – kiabált vissza. Nagy nehezen felálltam, persze Luke segítségével, majd kimentem a konyhába, és leültem az asztalhoz. Megettem a reggelimet, majd felálltam, és a szobámba indultam. Bementem, és amint elkezdtem volna készülődni, Ash lépett be a szobába, előtte pedig 3-at kopogott, én pedig beengedtem.

  - Te meg, hová mész? – nézett rám csodálkozva.

  - Ashton, fél óra múlva kezdődik a műszakom, én viszont úgy nézek ki, mint egy zombi. – forgattam meg a szemeimet.

  - Nem érdekel, hogy nézel ki, és nem mész be ma dolgozni. – vonta meg a vállát.

  - Ezt nem te döntöd el. – vágtam oda, majd elővettem a szekrényemből egy pólót.

  - Még mindig én vagyok a bátyád, tehát igenis én döntöm el. – vette feljebb a hangját.

  - Miért kell neked folyton beleavatkoznod az életembe? – emeltem fel én is a hangom. Persze ez csak félig ideillő téma, de ez már régóta foglalkoztatott.

  - Nem avatkozom bele én semmibe, de az, hogy 18 lettél, nem azt jelenti, hogy mindent te dönthetsz el! – kiabált.

  - De, de igenis azt jelenti! – tettem ugyanazt.

  - Tudod mit? Nem érdekel, hogy mit akarsz! A húgom vagy, és én meg a bátyád! Nem kérdeztem a véleményed. – kiabált tovább.

  - Mi az, hogy nem kérdezted a véleményem? Nem is kell, ugyanis azt csinálok, amit akarok! Igenis be fogok ma menni, dolgozni, akár tetszik neked, akár nem! – ordibáltam.

  - Amíg itt élsz, és a húgom vagy, azt csinálod, amit mondok, világos? – ordibált tovább.

  - Talán akkor elmegyek, és nem vagyok a húgod! – csúszott ki a számon az, amit nem akartam kimondani. Ash csak fújtatva, és meglepetten bámult rám, miközben én nagyot nyeltem.

  - Mi folyik itt? Miért kiabáltok, tőletek zeng az egész ház, az előbb a szomszéd csöngetett be. – jött be halál higgadtan Michael, majd amikor meglátta az egekben henyélő feszültséget a bátyám, és köztem, kicsit megriadt. – Mi folyik itt? – vonta össze a szemöldökét.

  - Semmi. – böktem ki nehezen. – Csak… felejtsük el. – néztem Michaelre.

  - Igen. – nézett rám idegesen, és szomorúan Ash. – Elfelejtjük. – nézett rám szomorúan a bátyám, majd Michaelt kicsit meglökve ment ki a szobámból. Könnyek gyűltek a szemembe, bár dühös is voltam a bátyámra, amiért folyton folyvást bele akar avatkozni az életembe, és abba, amit csinálok. Nem az ő feladata, hogy megmondja, mit csináljak. Nagykorú vagyok, tehát már saját magam is eldönthetem.

Amíg itt élsz, és a húgom vagy, azt csinálod, amit mondok, világos?

Talán akkor elmegyek, és nem vagyok húgod!

Ez a párbeszéd zajlott le a fejemben újra, és újra. Nem tudom kiverni a fejemből ezt a 4 mondatot. Az én mondatom az, ami nagyon fájt. Nekem is, és talán Ashtonnak még jobban. Kit áltatok? Nagyon fájt neki. Láttam a szemén, és az egész fiún, hogy borzalmasan esett neki az, ami kicsúszott a számon. Persze nem gondoltam komolyan. De Ashtonnal mostanában kicsit talán többet veszekszem, és ez megvisel mind a kettőnket. Jó lenne, ha végre nem csak a kis 16 éves mini húgát látná bennem, akire a nap minden percében vigyázni kell, hanem egy 18 éves lányra, aki már szeretne kicsit kitörni ebből a burokból.

  - Minden rendben, Cat? – jött közelebb Michael. Megráztam a fejem, és ebben a pillanatban a szemeimben megindultak a könnyek. Elsírtam magam. Azon, amit mondtam, és azon, hogy Ashton most látni sem akar. Valószínűleg. Ahogy Michael meglátta, hogy sírok, azonnal közelebb jött, és szorosan átölelt. – Ne sírj, kérlek! – suttogta a fülembe. – Nem bírom nézni, ha sír, az egyik legjobb barátom! – suttogta tovább, majd kicsit eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni. – Mi az? – kérdezte, mivel csodálkozó arcot vágva néztem a pólójára.

  - Azt hiszem, egy kicsit összekönnyeztem a pólódat. – kezdtem el dörzsölgetni Michael pólójának vállán lévő foltot.

  - Semmi gond. – nevetett. – Hé! – emelte fel a fejem. – Mi történt? – nézett a szemeimbe.

  - Összevesztem Ashel, ennyi. – legyintettem, majd leültem az ágyamra, és Michael is követett.

  - Nem hiszem, hogy egy egyszerű dolog miatt kiabáltátok végig a lakást, olyannyira, hogy a szomszéd is átjött. – vonta fel a szemöldökét. – Mi történt igazából?

  - Én csak… - könnyeztem be megint, majd eszembe jutottak megint a történtek, és ismét sírni kezdtem. – Nem akartam ezt mondani. – próbáltam beszélni sírás közben, de nem hiszem, hogy annyira érthető volt, de Michael értette. – Én tényleg nem gondoltam komolyan. – ráztam a fejem.

  - Mit csináltál? – vonta össze a szemöldökét. Sírt szemekkel néztem Michaelre, és végül kiböktem.

  - Azt mondtam, hogy nem vagyok a húga, és, hogy elmegyek. – mondtam könnyekkel küszködve. Michael szája kicsit elnyílt, majd átkarolt, és szorosan magához húzott.

*******************

A mai napom borzalmasan kezdődött. Ashtont egész nap nem láttam, az óta az ügy óta. Végül bementem dolgozni, de igazából semmit nem ért. Mindent elszúrtam. A lábamra ejtettem a dobozt, és vagy 3-szor kiejtettem a kezemből a CD- csomagokat.

Éppen a CD-ket pakoltam a betűk szerinti helyére, amikor egy ismerős hang jött a hátam mögül.

  - Rég láttalak. – szólt a hátam mögött Jay.

  - Ja, alig 24 órája. – mondtam mosolyogva, majd megfordultam.

  - Annyi is elég. – nevetett, de azonnal lefagyott a mosoly az arcáról, amint meglátta kisírt szemeimet. – Mi a baj? – vágott aggódó arcot.

  - Semmi. – próbáltam őszintén mosolyogni, de nem hiszem, hogy annyira meggyőző volt.

  - Látom, ha valakinek baja van, és neked van. – vonta fel a szemöldökét. – Mi történt? – nézett rám.

  - Nem akarok beszélni róla, rendben? – fordultam meg hevesen, és a kelleténél, talán bunkóbban is válaszoltam.

  - Oh, akkor bocsánat… - jött mellém.

  - Jay, ne haragudj! Tudom, hogy te csak segíteni akarsz, de… ezt egyedül kell megoldanom! – mosolyogtam.

  - Megértem. De én, meghallgatlak! – kereste a tekintetem, mire csak egy halvány mosolyt küldtem felé. – Az nem megoldás, ha csak elzárkózol a barátaidtól! – jött utánam, ugyanis újabb CD-kért mentem.

  - Tudom. – sóhajtottam, majd nekikezdtem a pakolásnak.

  - Akkor miért teszed? – tette fel a kérdést, amire én sem tudtam a választ, de most nem ezt éreztem a legfontosabbnak. Nem válaszoltam. - Kérdeztem valamit!

  - Figyelj! Dolgozni próbálok, ha nem látnád, és már elmondtam! Nem akarok róla beszélni! Tudod mit? Alig 2 napja ismerjük egymást, tehát nem nevezhetjük magunkat barátoknak, világos? Csak ismerjük egymást innen, a zeneboltból, de nem vagyunk barátok! – vettem, komolyabbra a szót, és megint elkezdtem pakolni.

  - Hát, jó! – sóhajtott egyet, és kiment a zeneboltból, aminek az ajtaja, egy nagyobb csapódással jelezte, hogy Jay elment. Bűntudatom volt, amiért így viselkedtem vele, de most nem tudok erre összpontosítani.

*********************

Miután végeztem a műszakommal, és kiléptem az ajtón, megcsapott az esti hűs levegő. Mélyen magamba szívtam, majd 

megindultam hazafelé. Út közben megláttam egy dohányboltot. Megforgattam a szemeimet, majd tovább mentem, de a 3. lépésnél megtorpantam. Kicsit elgondolkoztam, hogy mit is tegyek. Persze ez semmire sem megoldás, de... csábító. Hiszen én mindig is úgy tartottam, hogy az ember mindennek ellen tud állni, csak a kísértések nem!  Visszanéztem a bolt felé, felsóhajtottam, és bementem. Vettem egy csomag cigit, és egy öngyújtót a mellette lévő kisboltban, majd megálltam az út szélén. Előkaptam a dobozból egy szálat, meggyújtottam, és beleszívtam, Életemben először csináltam ilyet. Mélyen megszívtam a szálat, engedtem, hogy a füst bejusson a szervezetembe. Kívül boldogít, belül rombol. Mégis csábít. Nem volt kellemes. Kicsit sem! Felköhögtem, elég erősen. Elszívtam a cigit, elnyomtam, és eldobtam valamerre, az öngyújtót, és a dobozt pedig a kabátzsebembe mélyesztettem. Életemben először rágyújtottam.

Kicsivel 10 után értem haza, munka után. A műszakom 8-kor ér véget, és általában negyed 9-re itthon vagyok. Most viszont 22:49.kor értem haza. Sétálgattam egy kicsit, ki kellett szellőztetnem a fejemet. Ja, persze, kicsivel, mi?

Beléptem a bejárati ajtón, és senki nem volt a nappaliban, se konyhában. Miért is lennének, mindenki vagy alszik, vagy pedig csak a szobájában kuksol. Levettem, és felakasztottam egy fogasra a dzsekimet, majd a cipőmet is levettem magamról. A villanyok viszont égtek a nappaliban is, és a konyhában is. Benéztem a nappaliba, és ment a TV. A kanapén pedig az ideges bátyám ült. Tudtam, hogy mi fog következni. Ismét lecseszés, hogy miért is értem haza majdnem 3 órával később, mint szoktam. De nem értem, 18 éves vagyok, nagykorú, akkor miért nem csinálhatom azt, amit szeretnék? Beljebb mentem a szobában, és Ash felfigyelt rám, és felállt.

  - Szia. – motyogtam halkan.

  - Hol voltál? – nem is vette figyelembe az előző mondatomat. Nem kell visszaköszönni, á, dehogy!

  - Nem mindegy? – hunyorítottam, majd meg akartam indulni az emeletre, de Ash a karomnál fogva visszahúzott.

  - Kérdeztem valamit! – nézett idegesen a szemembe.

  - Hagyjál már békén! – rántottam ki kezemet az övéből.

  - Mi bajod van? – kezdett el kiabálni.

  - Én is ugyanezt kérdezhetném tőled! – tettem ugyanazt. – Miért akarsz folyton beleavatkozni az életembe?

  - Mert a bátyád vagyok, én megtehetem! – vette lejjebb a hangját.

  - Igen, igazad van! Amikor 16 voltam, vagy 17 megtehetted! De most, hogy nagykorú vagyok, azaz 18, már semmi közöd nincs az életemhez, vagyis ahhoz, hogy mit teszek, kivel, hol, és mikor! Szállj ki az életemből, és abból, hogy parancsolgatsz nekem! Elegem van a folytonos beleszólásaidból!- És tudod mit? Megmondtam, többé nem vagyok a húgod! - és ezzel felszaladtam az emeletre, magam mögött az erősen becsapott szobám ajtajával. Ash az egyetlen családtag az életemben, akit szeretek, és aki viszont szeret. De most őt is egyre jobban elveszítem. És ezt csak magamnak köszönhetem!

***/Részlet, a következő részből/***

   - Gyűlölöm a napot, amikor megismertelek. – ordítottam Ashnek.

   * Következő képpont*

  - Nem lehetünk együtt. – motyogtam Lukenak.

  * Következő képpont*

  - Elmegyek Hollywoodba. – halkan közöltem Michaellel. 

2.fejezet. - Signs of fatigue

Sziasztok!

Nagyon nagyon sokáig volt szünet, és ennek bizony oka volt. De ezt nem hiszem, hogy meg fogom osztani veletek, ne haragudjatok!:/

Viszont, most megjöttem az új résszel!:) 

Nagyon nagyon rövid lett, de igyekszem írni még, még, és jól is haladok. 

Jó olvasást!:)

xx

Signs of fatigue

 

  - Megjöttem! – jöttem be az ajtón. De látszólag senkit nem érdekelt, hogy reggel 10-től este 8-ig dolgoztam. – Mondom, megjöttem! – kiabáltam hangosabban.

  - Ash, megjött a húgod! – hallottam Michael hangját az emeletről.

  - Calum, megjött az egyik legjobb barátod! – kiáltott az emeletről, most Ash.

  - Luke, megjött a csajod! – folytatta a láncot Cal. Megforgattam a szemeimet. Luke jött le az emeletről.

  - Na, milyen volt? – mosolygott, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

  - Fárasztó. – rogytam le a kanapéra. – Találkoztam egy sráccal.

  - Biztos vagy benne, hogy ezt nekem kell mondanod? – nevetett.

  - Nyugi, nem az esetem. De, aranyos srác. – mosolyogtam. – A neve Jay. Amúgy a fiúk miért nem jönnek le az emeletről? – vontam fel a szemöldököm.

  - Rendet raknak. – vonta meg a vállát.

  - Csaj van náluk?

  - Igen. – vitte le tekintetét a földre, mire elnevettem magam. – Van kedved, elmenni valahová? – csillant fel a szeme.

  - Most? Ne haragudj, de nagyon fáradt vagyok. – nyafogtam.

  - Hát jó! Akkor menj fel, pihend ki magad! – biccentett az emeletre. Elmosolyodtam, majd tettem, amit mondott, és felcammogtam. Ahogy beértem a szobámba, lezuhantam jóformán az ágyamra, és csak nyöszörögtem. Az első munkanapom ilyen fárasztó volt, akkor milyen lesz a többi, Ki fogom bírni egyáltalán? Majd eldől.

Észre sem vettem, de nagy gondolkodásom közepette, elnyomott az álom. A telefonom csörgése riasztott fel. Kicsit összerezzentem a hirtelen jött hangra, majd nyafogva, nyöszörögve álltam fel, és mentem az íróasztalomhoz. Ismeretlen.

  - Igen? – kérdeztem halkan, fáradtan.

  - Szia, Cat! – szólt bele egy vidám hang. Be kell, valljam, nagyon ismerős volt, de mégsem ugrott be.

  - Ki is vagy? – tettem át a súlyomat a bal lábamról a jobbra.

  - Jaj, bocsi. Jay Keppler. – válaszolt vidáman. Nem ugrott be, annyira fáradt voltam.

  - Hogy kicsoda? – vontam össze a szemöldököm. Ekkor beugrott az a jelenet, amikor leejtettem a dobozokat, és egy srác segített nekem, utána pedig elbeszélgettünk. – Szia, Jay! – mondtam, már vidáman.

  - Na, végre, hogy leesett! – nevetett. – Hogy vagy?

  - Fáradtan. Most jöttem haza melóból. – húztam el a szám, de kötve hiszem, hogy ezt látta volna.

  - Uh, az gáz. – vitte le a hangsúlyát.

  - Egyébként honnan tudod a számom? – vontam össze szemöldököm.

  - Elkértem Anatól.

  - Oh, értem… - kuncogtam, talán kicsit hangosabban a kelleténél. Ebben a pillanatban egy kicsit hangosabb, tompa hangot hallottam az ajtó felől. Összevontam a szemöldököm, majd Jay hangja zökkentett ki csodálkozásomból.

  Kicsit még beszélgettünk mindenféléről, majd letettük. Nagyon fáradt voltam, tehát lefeküdtem aludni, egy rövid zuhany után.

*Luke Hemmings szemszöge*

Kicsit furcsállottam, hogy már rögtön az első napon 10 órás műszakot adtak Catnek, de hát, mit ne mondjak… elég jól megfizeti az öregasszony. Mikor Cat hazajött, látszott rajta, hogy nagyon fáradt. A szemei alatt, kis táskák voltak, és eléggé sápadt is volt. A lábai remegtek az álmosságtól, és csak úgy vonszolta magát a padlón.

Gondoltam, ha már felment, én is elmegyek, elvonulok a szobámba. Ahogy elmentem Cat ajtaja előtt, meghallottam kuncogni egyet, kicsit, sőt nagyon csábosabban. Megálltam az ajtó előtt, és nekitámasztottam a fülemet, Cat ajtajának. Tudom, nem helyes dolog hallgatózni, de kíváncsi voltam, mire ez a nagy kuncogás. Cat éppen telefonált – gondolom – és valami, Jayyel beszélt. Biztos az a fiú, akivel ma ismerkedett össze. Valamiért nagyon nem szimpi a csávó.

Miközben hallgatóztam, alig 3-4 másodpercet, meguntam, és elmentem a szobám felé, egy kicsit hangosabban a kelleténél. Majd bezárkóztam szentélyembe. Persze, szívesen lettem volna Cattel, de ha fáradt, akkor fáradt…

*Catarina Irwin szemszöge*

Mikor arra ébredsz, hogy a legjobb barátod melletted fekszik, és átölelheted puha kis testét, felülmúlhatatlan. De persze ennek a kis plüssnek, neve is van. Toby. Rendkívül aranyos kis állat figura. Egy kalapos macskát ábrázol, bajusszal a szája, és az orra között. Még akkor kaptam, amikor 7 éves voltam, a legjobb barátnőmtől, mint tudjátok, Mactől, és Saratól. Nekik is ugyanilyenjük van, Macnek egy majom, Saranak pedig egy kutya.

  Nagyokat pislogva nyitottam ki barnás, szinte már feketés íriszeimet, majd nagyra nyílt szemekkel vettem tudomásul, hogy fejjel lefelé tartottam Tobyt, így a macska feneke, éppen az arcomban volt. Hevesen fordítottam meg, majd raktam le a kis állatfigurát a párnámra. Felültem a puha ágyon, és lassan felálltam. De ezt meg is bántam. Beszédültem, és szinte rögtön, ahogy a lábaimra helyeztem a súlyomat, a látásom, elsötétült. Minden egyszerre folyt össze, egy fekete csomóvá, és hangosan találkozott elgyengült testem a szőnyeggel fedett padlóval.

 

1.fejezet. - Első nap

Hey!

Meghoztam a 3. évad első részéééét!:)

Szerintem, saját véleményem szerint, nem lett rossz!...

De ez a ti véleményetektől függ, persze!:D

Nincs nagyon mit hozzáfűznöm, tehát...

Jó olvasást!:)

xx

Első nap

  - Ma van az első napom, nem késhetek el! – morogtam magamban ezt a mondatot, miközben kapkodva szedtem össze a táskámat, viszont a telefonomat nemigen találtam sehol. A munkahelyemre kell mennem, azaz, mint tudjátok, a zeneboltba. Ma van az első napom, és nem hiszem, hogy jó benyomás lenne, ha elkésnék. – Hol van az a rohadt telefon? – morgolódtam, miközben a szobámban már mintha tornádó söpört volna át.

  - Ezt keresed? – állt a szobám ajtajába egy önelégült mosoly kíséretében Michael, miközben feltartotta a kezében lévő készüléket.

  - Mégis mit keres nálad? – vettem fel a már csak a telefonomat hiányoló táskámat, majd Michael kezéből a hiányzó tárgyat kikaptam, és kisiettem a szobámból.

  - Tegnap bealudtál a kanapén, és otthagytad a telefonod. – vonta meg a vállát, miközben a dzsekiét vette, és én is.

Sietős tempóban haladtunk a kocsi felé, majd onnan a zeneboltba. Amikor odaértünk, villámsebességgel pattantam ki a kocsiból.

  - Végre, végre, végre! – hajtogattam, miközben kikászálódtam az autóból, becsaptam annak ajtaját, majd az ajtón berontottam. Egy csilingelő hang jelezte, hogy bejöttem, vagyis inkább berontottam. Odabent a pult mögött Ana néni rendezkedett pár papírt, és a boltban alig 10 ember lehetett. Nem valami nagy bevételű, de én megkapom a jussom… Elég rendesen!

  - Na, hogy beértél! – jött ki a pult mögül Ana néni. – Persze nem lett baj, ha késel, elnéztem volna. – paskolta meg mosolyogva az arcom, amit utálok. Persze, ki nem? Michael utánam jött be az ajtón. – Ki a barátod, Cat? – nézett mosolyogva a fiúra.

  - Oh, ő Michael! – húztam közelebb az említett fiút. – Michael, ő itt Ana néni! – mutattam a mosolygó idős hölgyre.

  - Nagyon helyes fiatalembert találtál magadnak Cat! – fogott kezet Michaellel.

  - Jaj, nem! Mi nem vagyunk együtt. – nevettem.

  - Oh, akkor elnézést! – mentegetőzött Ana. – Csak olyan sokszor láttalak már titeket együtt, azt hittem. – mosolygott zavartan.

  - Legjobb barátok vagyunk. – bólogattam. Michael csak kuncogott, de nem tudom, hogy kínjába, vagy az öreg hölgy félreértésében. Végül Michael elbúcsúzott, és elment.

  - Rendben Cat, akkor most szeretnék kérni tőled valamit! – szólt hozzám Ana.

  - Mi lenne az? – rántottam meg a vállam mosolyogva.

  - Én nekem el kell mennem pár órára. – fogta meg azokat a papírokat, amiket még az imént sietősen rendezett. – Addig csak annyi lenne a dolgod, hogy vigyázz a boltra, légy aktív a pénztárnál is. – mutatott a tárgyra. – És ott hátul van pár doboz, azokat betűk szerint kéne be, és kipakolni. – sorolta.

  - Nem probléma! – mosolyogtam.

  - Szuper vagy! – ölelt meg. – Akkor sok sikert, én megyek is! – és ezzel kiment. Hát, van dolgom, az biztos. Körbenéztem, hogy esetleg akar e valaki fizetni, de nem. Mindenki el volt foglalva a CD-k nézegetésével. Hátramentem, és tényleg voltak ott dobozok. Vagy 5 nagy kartondoboz hevert a földön, némelyik egymásra pakolva. Lassan felvettem az egyiket, amire az volt írva, hogy „D”. Tehát, ehhez a betűhez kell vinni, és kipakolni. Nem nehéz. Lassan felvettem a kartondobozt, és elindultam a szektorokhoz. Vagy 4 lépést mehettem, amikor valaminek nekimentem, így a doboz tartalmának a fele most már a földet díszítette. Magam elé pillantottam, és láttam, hogy egy srácnak mentem neki.

  - Ne haragudj! – mentegetőzött.

  - Ugyan, semmi baj! – mosolyogtam, majd letérdeltem, és elkezdtem szedegetni a CD-ket, bele a kartondobozba. Persze le tudtam volna üvölteni a fejét, hogy figyelhetne jobban, de mivel ő vevő, ezért nem teszem.

  - Várj, hadd segítsek! – térdelt le ő is, és elkezdte szedegetni. Ez meglepett. Azt hittem, hogy itt fog hagyni, hogy csináljam magam, de e helyett segít. Hát, jó!

  - Köszönöm, de nem szükséges! – motyogtam magamban.

  - Kész is! – mosolygott. – Amúgy Jay vagyok. – nyújtotta a kezét, hogy fel tudjak állni.

  - Cat! – mosolyogtam, majd felálltam.

  - Úgy érted macska? – mosolygott.

  - A Catarina becézése. – vizslattam a földet.

  - Értem. – vágta zsebre a kezét. Felvettem a padlóról a már telipakolt dobozt, hogy most megint teszek egy próbát. – Add csak, hadd segítsek! – vette ki a kezemből a dobozt.

  - Erre semmi szükség, vásárló vagy! – mosolyogtam.

  - Én vertem ki a kezedből, legalább hadd segítsek odavinni ahova, kell! – forgatta a szemeit. Végül belementem, és megmutattam, hogy hova kell vinnie.

*Jay szemszöge*

Bevallom, hogy nagyon megtetszett ez a macska. Vagyis, Cat… aj, de fura neve van! Nem hallottam még lányt, akit macskának hívnak. De mindegy is. Szóval a lényeg az, hogy nagyon tetszik. Pedig még alig 2 perce ismerem.

  - Köszönöm a segítséget! – mosolygott, miután leraktam a dobozt az általa mondott helyre.

  - Nagyon szívesen. – viszonoztam. – Nem láttalak még itt, új vagy? Eddig csak azt az idős nénit láttam, de téged nem. – ráztam a fejem.

  - Ez az első napom. – forgatta a szemeit.

  - És máris dobozokat, meg a pénztárt is rád bízzák, na, meg egyedül hagynak? – mosolyogtam felvont szemöldökkel.

  - Nem olyan vészes. – kezdett el kipakolni a CD-ket a dobozból a megfelelő helyre, de ehhez kicsit mögém kellett mennie.

  - Na, és, idevalósi vagy? – akartam játszani a „Nagy lazát” ámbár ez nem az én stílusom. Rátámaszkodtam a mellettünk lévő polcra, játszva az imént említett személyiséget, de sajnos bénaságomban az a polc elég gyenge volt, így ahogy ránehezedtem, kicsit megrogyott. Szerencsére Cat háttal volt nekem, így nem látta.

  - Igen. – mondta, miközben még mindig a CD-ket pakolta. – De nemrég költöztem a bátyámhoz. – ment vissza a dobozhoz még egy pár CD-ért.

  - Ki a bátyád? – vontam össze a szemöldököm.

  - Ashton Irwin. – mosolygott rám. Meglepődtem. Az, az Ashton Irwin? Ha igen, akkor nem akárkivel beszélgetek, hanem… Most ugrott be! Tényleg, ő Catarina Irwin! Akkor neki van fiúja… Luke Hemmings. De barátkozni lehet, nem?

  - Őt ismerem. – válaszoltam. – Persze nem személyesen, hanem… érted. – csaptam rá a combomra.

  - Értem. – mosolygott. – Ouhh! – nézett a pénztár felé. – Azt hiszem, nekem mennem kell. – húzta el a száját. – Örültem, Jay! – köszönt el, majd odament a pénztáros pult mögé, és elkezdte kiszolgálni a vendégeket.

"Közérdekű"

Sziasztok Kedves Olvasók!
Először is: Köszönök szépen mindenfajta támogatást, kommentet, "Tetszik"-et. Nagyon sokat jelent ebből mindegyik. Viszont legjobban azt köszönöm, hogy egészen eddig, és remélem még sokáig olvassátok a történetem, és támogattok! Rengeteget jelent! Igazából nagyon szeretek történeteket/fejezeteket írni, tehát nem muszájból csinálok semmit! ű
Nagyon imádlak titeket!:)<3
És még egy dolog!
Néhány olvasómnak van blogja! Sokan írták e-mailbe, hogy nézzek be, és be is néztem. Nagyon tetszett mindenkié, főleg Loretta blogja! Nagyon tetszik belőle minden, ahogy van! És senki ne értsen félre semmit, senki nem kért meg rá, hogy ezt így nevezzem úgy, "Reklámozzam!":D Mert nem vagyok olyan, hogy bárkinek a blogját is CSAK ÚGY reklámoznám:D
Mindegy is! Csak gondoltam így külön el is mondom!
De a lényeg az, hogy mindent köszönök! De ezt a bejegyzést ne úgy fogjátok fel, hogy búcsúbejegyzés! Mert nem az! Csak affajta... Közérdekű!
Ezenkívül!
A következő rész, azaz a 3. évad első része, évadkezdő, az csak holnap várható!:/
Viszont nem tudom, hogy milyen hosszú lesz, még neki sem álltam:/ Ne haragudjatok!:/ Eléggé kimerültem mostanság, de ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek részek!
Mindegy, szóval még nem tudom, hogy milyen hosszú lesz a rész, de lesz! Holnap!:)
A történetet, még egyáltalán nem zárom le! Lesznek még bőven évadok, tartson ez 10 évadig is! Nem tudom! És remélem, hogy még nagyon sokáig velem lesztek!:)<3
Köszönöm!:)<3

21. fejezet(évadzáró) - Zenebolti eladó

Hey!:)

Jézusom, hát ez is eljött!:o

Az évadzáró rész...

El sem hiszem, hogy már a 2. évadnak is vége van! De semmi baj, hiszen lesz még 3. évad is!:)

Jó olvasást!:)

xx

 Zenebolti eladó

Másnap reggel az ébresztőóra kegyetlen csörgése zavart fel álmomból. De miért szól az ébresztő? Hiszen nyár van, hétvége. Semmi oka nincs rá. Lassan nyitottam ki a szemeimet, és ahol vagyok, azt alig tudom elhinni. Várj… Hol is vagyok? Minden olyan szép, és tiszta luxus ebben a szobában, de… Miért vagyok itt? És egyáltalán hol vagyok? Lassan, és bizonytalanul tettem le, és ereszkedtem rá a lábaimra. Idegesen nézegettem körbe, és próbáltam valami olyan jelet keresni, ami mindent megmagyarázhat. De semmi. Az egyik falba egy hatalmas ablak volt beépítve. Odaballagtam, és kinéztem rajta. Először balra néztem el. Egy hatalmas út volt, ahol kocsik repesztettek. Aztán jobbra. Ugyanaz. Kocsik, és út. Na, meg a hatalmas város. De ezt a várost még életemben nem láttam. Vagyis nem emlékszem, hogy Sydneyben lenne ilyen városrész. Hatalmas épületek. Majd, végül előrefele pillantottam el. Nem, ez nem lehet igaz! Egy domb volt ott, és rajta nagy, nagy fehér betűkkel:

  „HOLLYWOOD”

Mégis, mit keresek én Hollywoodban? Hiszen tegnap még otthon voltam, a 4 fiúval. Tényleg! A fiúk! Majd ők megmagyaráznak mindent! Villámsebességgel keresgéltem mindenhol a mobilomat. Az ágyam végében lévő táskámat támadtam le először. Minden zsebet elkezdtem átfogdosni, átkutatni, de nem akadtam rá. Végül betelt a pohár, és kiborítottam az egészet, de nem volt benne. A szoba végében lévő kis kávés asztalhoz siettem. Laptop, és egy Ipad. De nincs telefon. A fogashoz siettem, és a ráakasztott dzsekim zsebében kezdtem kotorászni, de semmi nyoma a telefonomnak. Végül egy lopott pillantással megláttam az ágam mellett lévő éjjeliszekrényen. Hát, persze! Odaszaladtam, és elkezdtem keresgélni a fiúk számát. Mindig is kívülről tudtam, de most bezzeg nem jut eszembe. Bingó! Ashé volt a legelső, így őt hívtam. A telefon 3-at csörrent, majd fel is vette.

  - Mi van? – kérdezte igen flegmán.

  - Ash! Hol vagytok? – kérdeztem, miközben a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet.

  - Mégis hol lennénk? – bunkózott. – Itthon.

  - És én, hol vagyok? – kérdeztem.

  - Honnan a faszból tudjam? És tudod mit, nem is érdekel. Gondolom a kis puccos Hollywoodban vagy. Ha csak azért akartál hívni, hogy ezt tisztázzuk, akkor légy szíves ne fecséreld magadra az időmet. Jobb dolgom is van, mint veled foglalkozni! – a telefon egy hangos sípolásban jelezte, hogy vége a beszélgetésnek. Ez meg mi volt? Elég rosszul esett. Kit álltatok? Nagyon rosszul esett. Mi a fene folyik itt? Bátorságot vettem magamon, és most Calumot adta ki következőnek. Felhívtam. Nála nem tudom mennyit csörrent, de elég sokat. Már azon voltam, hogy hívok mást. Végül lerakta. Kinyomott! Ezeknek mi bajuk van? Ez egy rossz vicc? Luke jött ki következőnek. Őt kicsit nyugodtabban hívtam, bár Ashnél is ezt reméltem. Ő a bátyám, ő még megszívathat. De Lukenak nem lenne szíve hozzá. Megérintettem az Iphoneomon a hívás opciót, és már hívta is.

  - Mondd! – sóhajtott bele a telefonba.

  - Luke, kérlek, ezt magyarázd meg! – emeltem fel kicsit a hangom, bár már kezdtem nagyon megijedni.

  - Mi a fasz? – hallottam a hangján a meglepődöttséget. – Mit magyarázzak meg? – röhögött.

  - Hogy mit keresek itt?

  - Ne játszd már a hülyét. – tudtam, hogy meglepődött, de nagyon bunkón viselkednek.

  - Nem játszok én semmit, de teljesen megrémültem. Itt vagyok valami házban, Hollywoodban, és azt sem tudom, hogy mit keresek itt. – mondtam ijedten.

  - Tudod, kérj segítséget az ottani haverjaidtól. De minket már szerintem egyszer más sikerült elfelejtened. Könyörtelenül itt hagytál, minket Ash szülinapi bulija után, és még van bőr a képedet felhívni, és játszani a hülyét, és az ártatlant? Hát, drágám, tapsollak! – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Na, légy boldog! – és ezzel lerakta. Én… mi az, hogy ott hagytam őket Ash szülinapja után?  Hiszen akkor még otthon feküdtem az ágyamban, és akkor jött be hozzám Mikey a sajátkészítésű reggelijével. Mi folyik itt?

  Hirtelen ötlettől vezérelve kivágtam a szoba ajtaját, és egy hatalmas lépcső volt előttem, ami lefelé vezetett. Óvatosan, és zavarodottan kapaszkodtam meg a korlátra, és léptem az első lépcsőfokra, majd utána a következőre. Minél lejjebb haladtam, több tárult elém a házból. A lépcső előtt egy fa ajtó állt, és annak az ajtónak jobbra, a nappali volt – szerintem – és balra pedig egy konyha, ahonnan hangokat, és beszélgetést hallottam. Kicsit megijedtem. Nagyon! Kicsit gyorsítottam a tempómon, és benéztem a konyhába.

  - Jó reggelt drágám! – köszönt anya. Itt teljesen ledermedtem. Mi a rohadt élet folyik itt? Mit keresek Hollywoodban anyámmal, és apámmal, Austinnal? Miért gyűlölnek a fiúk? Miért nem vagyok velük? Miért nem hülyéskedek velük most otthon egy banánnal? Asht akarom. Az ölében akarok ülni, és biztonságban lenni a karjaiban. Ugyanez Lukenál. – Mi a baj szívem? – kérdezte aggódóan anya.

  - Mit akartok tőlem már megint? – kezdtem el üvölteni. – Mit kerestek itt? Tudod mit, ezt leszarom! ÉN mit keresek itt? Ashtonnal, és a fiúkkal akarok lenni otthon! Sydneyben! Miért nem vagyok ott? – üvöltöttem teljes torkomból.

  - Nyugodj meg! – jött közelebb apa.

  - Mégis hogyan nyugodjak meg? – kezdtem el sírni.

  - Felébresztetted Austint! – vette a kezébe anya a kisöcsémet.

  - Most az rohadtul nem érdekel! Hagyjatok. Végre. Békén! – üvöltöttem el magam, és felrohantam az emeletre, vissza valószínűleg az én szobámba. Becsaptam az ajtót jóformán, és háttal nekidőltem, majd lecsúsztam rajta sírva. Mi folyik itt? Megszólalt a telefonom. Levettem az éjjeliszekrényről, és ezt a feliratot láttam rajta:

  „Doki”

Mögötte pedig egy igen nyomi fejet láttam. Mivel fehér köpenyes volt a képen, és az e neve, hogy doki… De miért hív engem egy orvos?

  - Halló? – szóltam bele halkan.

  - Szia Cat! – köszönt bele egy nagyon hivatalosnak tűnő személy. Mégis ki ez, és mit akar? – Csak szeretném tudni, hogy, hogy vagy? – kérdezte kedvesen.

  - Éppenséggel borzalmasan. – fogtam meg a fejem. Nem igazán gondolkoztam, hogy mit is mondok, és kinek.

  - Oh, tényleg? – komorodott el. – Szeded a gyógyszereket? – erre a kérdésre elfelejtettem még lélegezni is. Hogy szedem- e a gyógyszeremet? Mégis milyen gyógyszert?

  - Mi- Milyen gyógyszereket? – rémültem meg.

  - Jaj Cat, ne viccelődj már! – nevetett. – A betegségedre.

  - Beteg vagyok? – emeltem fel a hangom.

  - Elfelejtetted? Igen, nem értem, hogy miért is csodálkozom. Az Amnesia maradandó tünete. – felelte halál komolyan. Am… Amnesia? Amnesiás vagyok? Mégis… miért, és…

  - Figyeljen! – vettem komolyra. – Fogalmam sincs, hogy mi folyik itt, de elmondok valamit. Rohadtul meg vagyok ijedve. Mondja csak… ha ez nem egy rossz vicc, akkor micsoda?

  - Egy álom! – nevetett. Mi?

  - Cat! Cat, ébredj már! – rázogatott valaki. Kinyitottam a szememet, és Ash aggódó arckifejezésével találtam szembe magam. Ezt az egészet csak álmodtam?

  - Mi történt? – ültem fel.

  - Éppen hoztam be a reggelidet. – biccentett a tálcára az íróasztalomon. – és láttam, hogy valami Amnesiáról motyogsz, és nagyon sírsz. – simította meg az arcom.

  - Igen, én… Csak rosszat álmodtam, ennyi. – ráztam meg a fejem. Hatalmas kő esett le a szívemről. – Ash, figyelj! Kérlek, mondd, hogy soha nem fogsz utálni! – néztem rá könnyes szemekkel.

  - Hogy hihetsz ilyet? – vonta össze a szemöldökét. – Nagyon szeretlek, és sose utálnálak téged, bármit is csinálnál! – ölelt át jó szorosan. – Megértetted? – tolt el magától, mire csak bólintottam.

Csak egy álom. Mi mindenre képes! Olyan, mintha valóban megtörténne, és nem csak a fejemben lévő délibáb játszadozna.

  - Na, gyere, edd meg a reggelit! – tette az ölembe, majd ő kiment. Elfogyasztottam az ínycsiklandozó reggelimet, majd felöltöztem. Megmostam a fogamat, az arcomat, és lementem. Mindenkit jó szorosan, és hosszadalmasan megölelgettem. Persze mindenki furán nézett rám, de nem zavarta őket. Lukenak pedig egy hosszú csókot is adtam. Mindenkit kifaggattam, hogy ugye sosem fog utálni, és mindenkinek ugyanaz volt a válasza, mint Ashnek.

  Végül kivettem a spájzból egy csomag chipset, és leültem vele egy fotelba, a nappaliba. A fiúk velem szemben voltak, Michael kockult, Calum evett, Ash, és Luke pedig videó játékoztak.

 

- Na, és Michael… - kezdtem el. – Hogy alakult tegnap Maccel? – mosolyogtam.

  - Ne is kérdezd! – motyogta a telefonjából ki se nézve.

  - Mi történt? – tettem be a számba egy darab chipset.

  - Tudtad, hogy Mac egy nagyon érzékeny lány? – nézett fel hirtelen a készülékéből. Hát, persze! Ezért nincs Macnek egy pasija sem! Mindenen megsértődik…

  - Igen, tudtam. – kuncogtam.

  - És nem akartál esetleg szólni, hogy egy hisztérikával akartam ágyba bújni? – vonta össze a szemöldökét.

  - Na, ne beszélj így Macről! – mutattam rá szigorúan. – Ő sosem bújik össze senkivel. – ettem meg még egyet.

  - Ja, nem úgy, mint te, meg Luke, ugye? – morgott.

  - Tessék? – kérdeztük vissza Lukekkal, és Ashel egyszerre. Igazából mind a ketten tisztán hallottuk, csak azt akartuk, hogy hangosan mondja ki.

  - Semmi. – szentelte megint telefonjának a figyelmét. Én lassanként megettem a nasimat, így valami más elfoglaltság kell. Felmentem a szobámba, és a netre. Neptunon minden rendben volt. Unalmamban a híreket nézegettem, és lopott pillantással egy álláshirdetést véltem felfedezni. És nekem pont jól is jönne. Megnéztem a fontosabb részleteket. Zeneboltban kéne dolgoznom. Ez pipa, ugyanis szeretem a zenét! Egy híres banda tagja a bátyám… Heti 6 napos műszak! Jesszusom… de elég jól megfizetik, mit ne mondjak! Megéri nekem! Nézzük csak, mikortól lehet bemenni. Oh, te jó ég! Ma van az utolsó nap a jelentkezésre! 2 óráig lehet menni.

  „13:39”

Oh, te jó ég! Be kell érnem, még gyorsan! Hatalmas sebességgel csuktam le a Laptopomat, és szaladtam le az emeltről. Várjunk csak! Habár, van jogsim, de nem tudom, hogy hol a kulcs.

  - Michael! – kiabáltam rá az említett személyre, aki még mindig nyugodtan telefonozott. De szegényke, a hangnememre kicsit összerezzent.

  - Mi van? – kérdezte vissza.

  - Vigyél el! – mondtam határozottan.

  - Mi? Hova? Dehogy viszlek, tök jól ülök itt! – dőlt hátra. Én viszont nem ezt a választ fogadom el helyesnek. Kicsit neki is ki kéne mozdulni nemde? Határozott léptekkel mentem oda hozzá, kaptam ki a kezéből a telefont, zsebre vágtam, majd a karjánál fogva felhúztam magam elé. Persze a többiek ezt mind szerintem nem is észlelték, ugyanis mindenki el volt merülve a videó játékban.

  - Nálad van a kocsi kulcs? – vontam fel a szemöldököm.

  - Aha. – mondta egyszerűen.

  - Akkor gyere! – húztam kifelé.

  - Hova megyünk? – kérdezte, mikor már beszéltünk a kocsiba.Esett az eső, tehát az ablakon kitekintve követtem az esőcseppek útját.

  - Állásinterjúra. – vontam meg a vállam. – Ja, a zeneboltba. – hadartam el.

  - Abba a zeneboltba? – vonta fel a szemöldökét.

  - Igen, abba, csak siess már, alig van 10 percünk odaérni. – tapsoltam kettőt.

Michael szerintem direkt nagyon lassan vezetett, csak hogy húzza az agyam. Hát, menjen melegebb helyekre! Egész út alatt az ablakra könyököltem, és néztem a kint lévő autókat, és az esőcseppeket, ahogy az ablakon tartanak lepergési versenyt.

Mikor végre odaértünk, szinte kiestem a kocsiból, majd szaladtam be a zeneboltba. Michael pedig halál nyugodtan sétált be mögöttem.

  - Jó napot! Elkéstem? Az álláshirdetésre jöttem. – tűrtem a fülem mögé egy tincset, miközben egy öreg hölgynek beszéltem a pult mögött.

  - Maga az álláshirdetésre jött? – esett le az álla.

  - Igen, miért?

  - Maga az első. – mosolygott. – Van gyakorlata? – vett elő egy tollat meg egy papírt.

  - Hát ömm… nincs! – húztam el a számat.

  - Fantasztikus! – vigyorodott el. Fura idős hölgy!

Igen, végül enyém lett az állás. Életem első munkahelye, egy zenebolti eladó. Nem is rossz! Persze míg én az öreg hölggyel, akit később kiderült, hogy Ana néninek hívnak, körbenéztünk, és elmondta mi a dolgom, Michael szépen összehaverkodott pár csinibabával. Az én fiúim! Néha kicsit lököttek, és hülyék, de akkor is! Szerethetőek! Mindig kiállnak mellettem, és sosem fognak elhagyni engem! És ez szerintem kölcsönös is! Bár egyszer már megtettem! De utána mindent megbántam! Bárcsak örökre minden így lenne!

Kedves olvasók!

Szeretnélek benneteket megkérni, hogy megjegyzésbe, mennyire értékelnétek ezt a történetet, egy 10-es skálán!

Fontos lenne!:)

Köszönöm!

A másik pedig, hogy mivel a 2. évad évadbefejező része volt EZ, ezért azt is írjátok le (még mielőtt belekezdenék a következő évadba), hogy mennyire tetszett nektek ez az évad, melyik tetszett jobban, az első, vagy ez, és, hogy szeretnétek e még évadokat! Ha igen, akkor mennyit?

Előre is köszönöm!:) Szeretlek titeket!:)<3