21. fejezet(évadzáró) - Zenebolti eladó

Hey!:)

Jézusom, hát ez is eljött!:o

Az évadzáró rész...

El sem hiszem, hogy már a 2. évadnak is vége van! De semmi baj, hiszen lesz még 3. évad is!:)

Jó olvasást!:)

xx

 Zenebolti eladó

Másnap reggel az ébresztőóra kegyetlen csörgése zavart fel álmomból. De miért szól az ébresztő? Hiszen nyár van, hétvége. Semmi oka nincs rá. Lassan nyitottam ki a szemeimet, és ahol vagyok, azt alig tudom elhinni. Várj… Hol is vagyok? Minden olyan szép, és tiszta luxus ebben a szobában, de… Miért vagyok itt? És egyáltalán hol vagyok? Lassan, és bizonytalanul tettem le, és ereszkedtem rá a lábaimra. Idegesen nézegettem körbe, és próbáltam valami olyan jelet keresni, ami mindent megmagyarázhat. De semmi. Az egyik falba egy hatalmas ablak volt beépítve. Odaballagtam, és kinéztem rajta. Először balra néztem el. Egy hatalmas út volt, ahol kocsik repesztettek. Aztán jobbra. Ugyanaz. Kocsik, és út. Na, meg a hatalmas város. De ezt a várost még életemben nem láttam. Vagyis nem emlékszem, hogy Sydneyben lenne ilyen városrész. Hatalmas épületek. Majd, végül előrefele pillantottam el. Nem, ez nem lehet igaz! Egy domb volt ott, és rajta nagy, nagy fehér betűkkel:

  „HOLLYWOOD”

Mégis, mit keresek én Hollywoodban? Hiszen tegnap még otthon voltam, a 4 fiúval. Tényleg! A fiúk! Majd ők megmagyaráznak mindent! Villámsebességgel keresgéltem mindenhol a mobilomat. Az ágyam végében lévő táskámat támadtam le először. Minden zsebet elkezdtem átfogdosni, átkutatni, de nem akadtam rá. Végül betelt a pohár, és kiborítottam az egészet, de nem volt benne. A szoba végében lévő kis kávés asztalhoz siettem. Laptop, és egy Ipad. De nincs telefon. A fogashoz siettem, és a ráakasztott dzsekim zsebében kezdtem kotorászni, de semmi nyoma a telefonomnak. Végül egy lopott pillantással megláttam az ágam mellett lévő éjjeliszekrényen. Hát, persze! Odaszaladtam, és elkezdtem keresgélni a fiúk számát. Mindig is kívülről tudtam, de most bezzeg nem jut eszembe. Bingó! Ashé volt a legelső, így őt hívtam. A telefon 3-at csörrent, majd fel is vette.

  - Mi van? – kérdezte igen flegmán.

  - Ash! Hol vagytok? – kérdeztem, miközben a fülem mögé tűrtem egy hajtincsemet.

  - Mégis hol lennénk? – bunkózott. – Itthon.

  - És én, hol vagyok? – kérdeztem.

  - Honnan a faszból tudjam? És tudod mit, nem is érdekel. Gondolom a kis puccos Hollywoodban vagy. Ha csak azért akartál hívni, hogy ezt tisztázzuk, akkor légy szíves ne fecséreld magadra az időmet. Jobb dolgom is van, mint veled foglalkozni! – a telefon egy hangos sípolásban jelezte, hogy vége a beszélgetésnek. Ez meg mi volt? Elég rosszul esett. Kit álltatok? Nagyon rosszul esett. Mi a fene folyik itt? Bátorságot vettem magamon, és most Calumot adta ki következőnek. Felhívtam. Nála nem tudom mennyit csörrent, de elég sokat. Már azon voltam, hogy hívok mást. Végül lerakta. Kinyomott! Ezeknek mi bajuk van? Ez egy rossz vicc? Luke jött ki következőnek. Őt kicsit nyugodtabban hívtam, bár Ashnél is ezt reméltem. Ő a bátyám, ő még megszívathat. De Lukenak nem lenne szíve hozzá. Megérintettem az Iphoneomon a hívás opciót, és már hívta is.

  - Mondd! – sóhajtott bele a telefonba.

  - Luke, kérlek, ezt magyarázd meg! – emeltem fel kicsit a hangom, bár már kezdtem nagyon megijedni.

  - Mi a fasz? – hallottam a hangján a meglepődöttséget. – Mit magyarázzak meg? – röhögött.

  - Hogy mit keresek itt?

  - Ne játszd már a hülyét. – tudtam, hogy meglepődött, de nagyon bunkón viselkednek.

  - Nem játszok én semmit, de teljesen megrémültem. Itt vagyok valami házban, Hollywoodban, és azt sem tudom, hogy mit keresek itt. – mondtam ijedten.

  - Tudod, kérj segítséget az ottani haverjaidtól. De minket már szerintem egyszer más sikerült elfelejtened. Könyörtelenül itt hagytál, minket Ash szülinapi bulija után, és még van bőr a képedet felhívni, és játszani a hülyét, és az ártatlant? Hát, drágám, tapsollak! – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Na, légy boldog! – és ezzel lerakta. Én… mi az, hogy ott hagytam őket Ash szülinapja után?  Hiszen akkor még otthon feküdtem az ágyamban, és akkor jött be hozzám Mikey a sajátkészítésű reggelijével. Mi folyik itt?

  Hirtelen ötlettől vezérelve kivágtam a szoba ajtaját, és egy hatalmas lépcső volt előttem, ami lefelé vezetett. Óvatosan, és zavarodottan kapaszkodtam meg a korlátra, és léptem az első lépcsőfokra, majd utána a következőre. Minél lejjebb haladtam, több tárult elém a házból. A lépcső előtt egy fa ajtó állt, és annak az ajtónak jobbra, a nappali volt – szerintem – és balra pedig egy konyha, ahonnan hangokat, és beszélgetést hallottam. Kicsit megijedtem. Nagyon! Kicsit gyorsítottam a tempómon, és benéztem a konyhába.

  - Jó reggelt drágám! – köszönt anya. Itt teljesen ledermedtem. Mi a rohadt élet folyik itt? Mit keresek Hollywoodban anyámmal, és apámmal, Austinnal? Miért gyűlölnek a fiúk? Miért nem vagyok velük? Miért nem hülyéskedek velük most otthon egy banánnal? Asht akarom. Az ölében akarok ülni, és biztonságban lenni a karjaiban. Ugyanez Lukenál. – Mi a baj szívem? – kérdezte aggódóan anya.

  - Mit akartok tőlem már megint? – kezdtem el üvölteni. – Mit kerestek itt? Tudod mit, ezt leszarom! ÉN mit keresek itt? Ashtonnal, és a fiúkkal akarok lenni otthon! Sydneyben! Miért nem vagyok ott? – üvöltöttem teljes torkomból.

  - Nyugodj meg! – jött közelebb apa.

  - Mégis hogyan nyugodjak meg? – kezdtem el sírni.

  - Felébresztetted Austint! – vette a kezébe anya a kisöcsémet.

  - Most az rohadtul nem érdekel! Hagyjatok. Végre. Békén! – üvöltöttem el magam, és felrohantam az emeletre, vissza valószínűleg az én szobámba. Becsaptam az ajtót jóformán, és háttal nekidőltem, majd lecsúsztam rajta sírva. Mi folyik itt? Megszólalt a telefonom. Levettem az éjjeliszekrényről, és ezt a feliratot láttam rajta:

  „Doki”

Mögötte pedig egy igen nyomi fejet láttam. Mivel fehér köpenyes volt a képen, és az e neve, hogy doki… De miért hív engem egy orvos?

  - Halló? – szóltam bele halkan.

  - Szia Cat! – köszönt bele egy nagyon hivatalosnak tűnő személy. Mégis ki ez, és mit akar? – Csak szeretném tudni, hogy, hogy vagy? – kérdezte kedvesen.

  - Éppenséggel borzalmasan. – fogtam meg a fejem. Nem igazán gondolkoztam, hogy mit is mondok, és kinek.

  - Oh, tényleg? – komorodott el. – Szeded a gyógyszereket? – erre a kérdésre elfelejtettem még lélegezni is. Hogy szedem- e a gyógyszeremet? Mégis milyen gyógyszert?

  - Mi- Milyen gyógyszereket? – rémültem meg.

  - Jaj Cat, ne viccelődj már! – nevetett. – A betegségedre.

  - Beteg vagyok? – emeltem fel a hangom.

  - Elfelejtetted? Igen, nem értem, hogy miért is csodálkozom. Az Amnesia maradandó tünete. – felelte halál komolyan. Am… Amnesia? Amnesiás vagyok? Mégis… miért, és…

  - Figyeljen! – vettem komolyra. – Fogalmam sincs, hogy mi folyik itt, de elmondok valamit. Rohadtul meg vagyok ijedve. Mondja csak… ha ez nem egy rossz vicc, akkor micsoda?

  - Egy álom! – nevetett. Mi?

  - Cat! Cat, ébredj már! – rázogatott valaki. Kinyitottam a szememet, és Ash aggódó arckifejezésével találtam szembe magam. Ezt az egészet csak álmodtam?

  - Mi történt? – ültem fel.

  - Éppen hoztam be a reggelidet. – biccentett a tálcára az íróasztalomon. – és láttam, hogy valami Amnesiáról motyogsz, és nagyon sírsz. – simította meg az arcom.

  - Igen, én… Csak rosszat álmodtam, ennyi. – ráztam meg a fejem. Hatalmas kő esett le a szívemről. – Ash, figyelj! Kérlek, mondd, hogy soha nem fogsz utálni! – néztem rá könnyes szemekkel.

  - Hogy hihetsz ilyet? – vonta össze a szemöldökét. – Nagyon szeretlek, és sose utálnálak téged, bármit is csinálnál! – ölelt át jó szorosan. – Megértetted? – tolt el magától, mire csak bólintottam.

Csak egy álom. Mi mindenre képes! Olyan, mintha valóban megtörténne, és nem csak a fejemben lévő délibáb játszadozna.

  - Na, gyere, edd meg a reggelit! – tette az ölembe, majd ő kiment. Elfogyasztottam az ínycsiklandozó reggelimet, majd felöltöztem. Megmostam a fogamat, az arcomat, és lementem. Mindenkit jó szorosan, és hosszadalmasan megölelgettem. Persze mindenki furán nézett rám, de nem zavarta őket. Lukenak pedig egy hosszú csókot is adtam. Mindenkit kifaggattam, hogy ugye sosem fog utálni, és mindenkinek ugyanaz volt a válasza, mint Ashnek.

  Végül kivettem a spájzból egy csomag chipset, és leültem vele egy fotelba, a nappaliba. A fiúk velem szemben voltak, Michael kockult, Calum evett, Ash, és Luke pedig videó játékoztak.

 

- Na, és Michael… - kezdtem el. – Hogy alakult tegnap Maccel? – mosolyogtam.

  - Ne is kérdezd! – motyogta a telefonjából ki se nézve.

  - Mi történt? – tettem be a számba egy darab chipset.

  - Tudtad, hogy Mac egy nagyon érzékeny lány? – nézett fel hirtelen a készülékéből. Hát, persze! Ezért nincs Macnek egy pasija sem! Mindenen megsértődik…

  - Igen, tudtam. – kuncogtam.

  - És nem akartál esetleg szólni, hogy egy hisztérikával akartam ágyba bújni? – vonta össze a szemöldökét.

  - Na, ne beszélj így Macről! – mutattam rá szigorúan. – Ő sosem bújik össze senkivel. – ettem meg még egyet.

  - Ja, nem úgy, mint te, meg Luke, ugye? – morgott.

  - Tessék? – kérdeztük vissza Lukekkal, és Ashel egyszerre. Igazából mind a ketten tisztán hallottuk, csak azt akartuk, hogy hangosan mondja ki.

  - Semmi. – szentelte megint telefonjának a figyelmét. Én lassanként megettem a nasimat, így valami más elfoglaltság kell. Felmentem a szobámba, és a netre. Neptunon minden rendben volt. Unalmamban a híreket nézegettem, és lopott pillantással egy álláshirdetést véltem felfedezni. És nekem pont jól is jönne. Megnéztem a fontosabb részleteket. Zeneboltban kéne dolgoznom. Ez pipa, ugyanis szeretem a zenét! Egy híres banda tagja a bátyám… Heti 6 napos műszak! Jesszusom… de elég jól megfizetik, mit ne mondjak! Megéri nekem! Nézzük csak, mikortól lehet bemenni. Oh, te jó ég! Ma van az utolsó nap a jelentkezésre! 2 óráig lehet menni.

  „13:39”

Oh, te jó ég! Be kell érnem, még gyorsan! Hatalmas sebességgel csuktam le a Laptopomat, és szaladtam le az emeltről. Várjunk csak! Habár, van jogsim, de nem tudom, hogy hol a kulcs.

  - Michael! – kiabáltam rá az említett személyre, aki még mindig nyugodtan telefonozott. De szegényke, a hangnememre kicsit összerezzent.

  - Mi van? – kérdezte vissza.

  - Vigyél el! – mondtam határozottan.

  - Mi? Hova? Dehogy viszlek, tök jól ülök itt! – dőlt hátra. Én viszont nem ezt a választ fogadom el helyesnek. Kicsit neki is ki kéne mozdulni nemde? Határozott léptekkel mentem oda hozzá, kaptam ki a kezéből a telefont, zsebre vágtam, majd a karjánál fogva felhúztam magam elé. Persze a többiek ezt mind szerintem nem is észlelték, ugyanis mindenki el volt merülve a videó játékban.

  - Nálad van a kocsi kulcs? – vontam fel a szemöldököm.

  - Aha. – mondta egyszerűen.

  - Akkor gyere! – húztam kifelé.

  - Hova megyünk? – kérdezte, mikor már beszéltünk a kocsiba.Esett az eső, tehát az ablakon kitekintve követtem az esőcseppek útját.

  - Állásinterjúra. – vontam meg a vállam. – Ja, a zeneboltba. – hadartam el.

  - Abba a zeneboltba? – vonta fel a szemöldökét.

  - Igen, abba, csak siess már, alig van 10 percünk odaérni. – tapsoltam kettőt.

Michael szerintem direkt nagyon lassan vezetett, csak hogy húzza az agyam. Hát, menjen melegebb helyekre! Egész út alatt az ablakra könyököltem, és néztem a kint lévő autókat, és az esőcseppeket, ahogy az ablakon tartanak lepergési versenyt.

Mikor végre odaértünk, szinte kiestem a kocsiból, majd szaladtam be a zeneboltba. Michael pedig halál nyugodtan sétált be mögöttem.

  - Jó napot! Elkéstem? Az álláshirdetésre jöttem. – tűrtem a fülem mögé egy tincset, miközben egy öreg hölgynek beszéltem a pult mögött.

  - Maga az álláshirdetésre jött? – esett le az álla.

  - Igen, miért?

  - Maga az első. – mosolygott. – Van gyakorlata? – vett elő egy tollat meg egy papírt.

  - Hát ömm… nincs! – húztam el a számat.

  - Fantasztikus! – vigyorodott el. Fura idős hölgy!

Igen, végül enyém lett az állás. Életem első munkahelye, egy zenebolti eladó. Nem is rossz! Persze míg én az öreg hölggyel, akit később kiderült, hogy Ana néninek hívnak, körbenéztünk, és elmondta mi a dolgom, Michael szépen összehaverkodott pár csinibabával. Az én fiúim! Néha kicsit lököttek, és hülyék, de akkor is! Szerethetőek! Mindig kiállnak mellettem, és sosem fognak elhagyni engem! És ez szerintem kölcsönös is! Bár egyszer már megtettem! De utána mindent megbántam! Bárcsak örökre minden így lenne!

Kedves olvasók!

Szeretnélek benneteket megkérni, hogy megjegyzésbe, mennyire értékelnétek ezt a történetet, egy 10-es skálán!

Fontos lenne!:)

Köszönöm!

A másik pedig, hogy mivel a 2. évad évadbefejező része volt EZ, ezért azt is írjátok le (még mielőtt belekezdenék a következő évadba), hogy mennyire tetszett nektek ez az évad, melyik tetszett jobban, az első, vagy ez, és, hogy szeretnétek e még évadokat! Ha igen, akkor mennyit?

Előre is köszönöm!:) Szeretlek titeket!:)<3