II.fejezet.- Korrepetálás

Hellókaa!:) 

Ez a rész kimondottan hosszúra sikerült...De azért remélem, hogy végig olvassátok, és tetszeni fog! Egyébként köszönöm a dicsérő e-mailokat!:)

Szuperek vagytok!

KORREPETÁLÁS

 

-Figyelj… - kezdte el a mondandóját Luke, vagyis a pingvin pólós srác. – Csak azért tartottalak fel az előbb…

 - Most is feltartasz! – vágtam közbe. Nem tetszett neki, de nem adott ennek hangot, csak egy mérges mosolyt villantott, és folytatta:

- Szóval…Azért tartalak fel, hogy ezt odaadjam! – nyújtott át egy borítékot, amiben valószínüleg a bizonyítványom volt, ugyanis nem voltam itt az osztásakor, és ilyenkor mindig megkérnek valakit, hogy adja oda az illetőnek, vagy épp egy tanárt bíznak meg vele. Édes mindegy…

  Kivettem a kezéből a borítékot, jobban mondva kitéptem a kezéből, majd kezdtem kibontani. Amikor kibontottam elégedetten mosolyogtam, ugyanis kitűnő lett.

  - Na? Milyen? – kérdezett rá Luke.

  - Nagyon jó! Mindig is kitűnő voltam, de ez most nagyon fontos volt, és…- hagytam abba ámuldozásom, majd felnéztem rá. – Téged kértek meg, hogy átadd nekem? – csodálkoztam felhúzott tekintettel.

- Igen..Miért? Ez annyira különös? – húzta feljebb lecsúszni készülő táskáját.

 - Miért kellett ehhez a nevemet tudnod? – kérdeztem, bár elég hülye kérdés volt, mert honnan tudná, hogy kinek kell odaadni, ha nem tudja a nevemet…?!

  - Hogy tudjam, kinek kell odaadnom…Ez nem világos?! Jézus…És még neked van kitűnő bizid… - morogta el a végét. Természetesen értettem mit mondd, de azt akartam, hogy hangosabban nyögje ki!

 - Tessék?! – emeltem fel kicsit a hangom.

 - Csak azt mondtam, hogy a bizonyítványodhoz képest elég logikátlan vagy! – jelentette ki már hangosabban. Még ő oktat ki engem?! Ő?! Kettes bizonyítvánnyal?! Na ne szórakozzon már velem…

 - Még te beszélsz?! A nyomomba se érsz…Tudod mit! Ne válaszolj! Csak kopj le végre, és hagyj  engem békén! – vágtam neki oda, majd elmentem. És végül sikerrel is jártam, ugyanis nem szaladt utánam, vagy ilyesmi…

  Gyorsan hazasétáltam, majd levágtam hanyagul a táskámat a szobám egyik sarkába. Bementem a fürdőbe és megmostam a kezem, majd lementem a konyhába, azt tervezve, hogy most anyáékkal leszek egy kicsit, hogy elfelejtsem ezt az egészet, és persze bejelentsem a bizonyítványom hírét.

  Ahogy szaladtam le a lépcsőn, eltekintettem, majd elmentem jobbra a nappali, majd a konyha felé, de meglepetésemre nem volt ott egy árva lélek sem. Egyedül egy cetli a hűtőre ragasztva.

   „Elmentünk a nagyihoz! Majd csak hétfőn jövünk haza! Ne haragudj, hogy csak most szólunk, de a nagyi rosszul lett, és el kellett mennünk! Szeretlek! Puszi: Anya xx”

   Remek…Egyedül leszek itthon mától (szerdától) hétfőig…Egyre jobb a mai napom! Mondjuk a bizonyítvány tényleg jó hír volt!

  Ahogy elolvastam a levelet, felszaladtam a szobámba, az ölembe vettem a Laptopom, és a netet kezdtem el bújni. Pár perc múlva a csengőt hallottam. Félretettem a Laptopot és leszaladtam gyorsan. Az ajtó kinyitása után, Macel találtam szembe magam, aki édesen mosolygott lófarokba fogott hajával, térdig érő rózsaszín, virágos egyberuhájával, és fehér tornacipőjével.

   - Szia! – ugrott a nyakamba.

  - Szia Mac! – hámoztam le magamról, majd kitekintettem az ajtón mellette. – Hát te?!

  - Gondoltam átjövök egy kicsit!  Tudom, hogy nem szeretsz egyedül lenni, úgyhogy rászántam magam, hogy szórakoztatlak! – sétált beljebb a házban, majd lehuppant a kanapéra, majd én is mellé.

  - Mac! – néztem rá kérdően.

  - Jó, unatkoztam!... – sütötte le tekintetét az ölébe.

  - Mindegy! Szóval, neked milyen lett a bizid? – kérdeztem.

  - Szín 4-es! Mindig az! És neked?

  - Szín 5-ös! Büszke vagyok magamra! – fejeztem ki magam. Mac mint mindig, most is félreértett valamit, és rögtön felkapta a vizet, és egyben meg is sértődött…

 - Ezzel mit akarsz mondani?!  - kelt ki magából dühösen, majd állt fel addigi helyéről sértődötten.

 - Semmit! Csak mondtam! – mondtam higgattan.

 - Ja, oké! – mosolyogott ismét, majd visszaült mellém. Megforgattam a szemeimet, majd az asztalon lévő mogyoróba belemarkoltam, és enni kezdtem.

 - Képzeld! Ismered Luke Hemmingset? – kérdeztem.

 - Ömm…Hallottam róla, miért? – markolt ő is bele.

 - Ma összefutottam vele! És…Őszintén szólva, nem a legkedvesebb fiú! Ő adta át a bizonyítványomat! – vontam meg a vállam

 - És ezért nem kedves?! – értetlenkedett.

 - Nem! –kezdtem el neki magyarázni, majd azt is elmeséltem neki, hogy miket mondott! Ezután Macnek is megvolt róla a véleménye!

 - Szóval te belé vagy zúgva! – mosolygott

 - Mi?! Dehogy! – álltam fel most én.

 - Ez egyértelmű! És Luke nem is olyan csúnya… - Mi?! Még hogy én Luke Hemmingsbe szerelmes legyek?! Az a gyerek egy hülye, súlyosan tirpack modorral…

 - Nem vagyok belézúgva! És hagyjuk ezt a témát, jó?! – ültem vissza.

- Oké, oké bocsi! – mosolygott, de tudtam, hogy még mindig ugyanazt gondolja, és nem hiszi el…

  Mac még nálam volt este 8-ig, majd akkor kapcsolt rá, hogy neki haza kéne mennie. Miután Mac elment, én visszamentem a szobámba, majd a fürdőbe vettem az irányt. Lefürödtem, megmostam a hajam, kontyba fogtam, majd felvettem a pizsamám. Lementem és csináltam magamnak egy szendvicset, és felvittem a szobámba. Az íróasztalnál ücsörögtem, a  Laptopot bújva, és szendvicset falva.  Mikor már elég álmosnak véltem magam, rászántam a testem, és elmentem aludni. Elraktam a Laptopot, az alulról a második fiókomba, mindig ott tartom, az éjjeliszekrényben! Elmentem fogat mosni, megmostam még az arcom, lekapcsoltam a villanyt, és lefeküdtem aludni.

   Másnap reggel, mint mindig 8:40-kor keltem. Holnap már csütörtök. Műr csak a mai, és a holnapi kell még, és végre itt a hétvége! Dög meleg van odakint…Majd elmegyünk Saraékkal a strandra, vagy ilyesmi.

   Lassan tápászkodtam fel az ágyamból, és dörzsöltem meg a szememet, égetően meleg, és fényes napsugarak az ablakomon keresztül a szobámba jutó fényesség miatt. Felöltöztem, jobban mondva felvettem egy farmer rövidnadrágot, és egy halványrózsaszín felsőt. Lementem reggelizni, és elintézni a reggeli teendőimet, majd kiindultam a buszmegállóba, majd onnan a suliba.

   Ahogy beléptem az ajtón, furcsa látvány fogadott. Senki nem volt a folyosón…Jobban mondva egy lány sem volt a folyosón. Csak pár fiú gyík olvasgatott egy könyvet, vagy éppen a fogszabályzóját igazgatta…

  Beljebb mentem az ajtón, és a tekintetemmel kerestem a többi lányt, de nem jártam sikerrel. Mintha elnyelte volna őket a föld… Mindegy. Biztos bent vannak az ebédlőbe. Talán van valami előadás féleség, amiről mindenki tudott, csak éppen én nem. Az ebédlő felé vettem  az irányt, ahol nagy meglepetésemre, a szemem elé tárult, egy lány „csorda” az egyik asztalnál, ahogy épp körbeveszik azt. Közelebb mentem, és lassan kezdtem hallani az olyan megjegyzéseket, hogy „de cuki” vagy, hogy „jajj olyan édes!” … Pfujj… hogy lehet valaki ennyire gyerekes?!

   Őszintén szólva, nem nagyon érdekelt, hogy kire mondják ezeket a pozitív kifejezéseket, de nevetni akartam egy jót, szóval még közelebb mentem, és az asztalnál ülve megpillantottam Luke-ot, aki csak ül ott, és szerelmes pillantásokat vet mindegyik lányra, egyesével…A lányok pedig ott olvadoznak mellette. Ez milyen undorító!

   Azt hiszem, túl közel merészkedtem, ugyanis Luke kiszúrt a tömeg másik oldalán, én pedig sietve fordítottam hátat, és kezdtem el a kijárat felé igyekezni, ugyanis semmi kedvem megint végig hallgatni a gyerekes, és bunkó viselkedését! Ráadásul mindenki azt hinné, hogy tetszik nekem, ugyanis mint már Mac is megjegyezte, terjednek effajta pletykák…

    Ahogy a kilincshez nyúltam, aminek ajtaja a folyosóra vezetett volna, hallom, ahogy a lányok arrébb állnak, és megindulnak. Ezenkívül nyálas köszönéseket is hallottam, minthogy „Szia Luke!”…De elég olvadozós hangsúllyal.

   Gondolom Luke felém indult, szóval inkább nem néztem hátra, csak gyorsabbra vettem a tempót. Nem hiszem el, hogy ettől a gyerektől már másodszorra „menekülök el”. Miért nem tud már békén hagyni?! Mindenkinek jobb lenne úgy. De hát, ha ő játszani akar, akkor játszunk! Úgy döntöttem, egyenesen megkérdezem tőle, hogy miért nem hagy békén végre! Hirtelen lassítottam gyors tempómból, majd meg is álltam. Nagy levegőt vettem, és lassan megfordultam. Luke éppen hogy nem jött nekem, ugyanis már olyan közel járt. Közelsége miatt, egyet hátraléptem, de nem tartott sokáig a távolság, ugyanis ő is közelebb lépett, aminek következtében, a falnak ütköztem. Rendkívül kellemetlen volt, ugyanis egyre közelebb került hozzám, én egyre jobban zavarban voltam. Ennél már nem lehet jobb pillanat –gondoltam magamban- megköszörültem a torkom, és neki kezdtem mondandómnak:

   - Figyelj! Nem tudom, hogy miért nem hagysz már végre békén! Megkaptam tőled a bizonyítványt! Csak erre kértek fel téged! Ezzel végeztél! Ergo, szállj le rólam! – próbáltam szigorú lenni, de azt hiszem nem igazén sikerült, ugyanis elmosolyodott. Elég ideges lettem, a gúnyos mosolyától, szóval gondoltam egyet, sarkon fordultam, és a másik irányba indultam, mert becsöngettek. Fizika jött, ami pechemre ezzel a balfékkel van együtt…

  Bementem a terembe, és leültem a megszokott helyemre, a középső padsorba, a 4. padba. Általában egyedül ülök, szóval csak remélni tudom, hogy nem gondolkodik el a társaságomon…

 Mint mindig, a dolgozatok kiosztásával kezdődött az óra. Mr. Ryan sorra osztogatta, a különböző jegyű dolgozatokat, majd elém sétált.

   - Miss Cat, megint 5-ös! Gratulálok! - adta oda a dolgozatot.  Meg kell mondanom, nem lepett meg.

   - Mr. Hemmings! Nem meglepő…1-es! – adta át Lukenak a dogáját. Kisseb kuncogás szaladt ki a számon, ami ezek szerint nem volt olyan „kis”, ugyanis Mr. Ryan hátrafordult.:

  - Örülök, hogy ilyen szórakoztatónak tartja, ugyanis ezentúl rengeteg időt tölthet Mr. Hemmingsel! – jelentette ki mosolyogva a tanár. Mi?! Mi az, hogy több időt?!

  - Ömm…tessék?! – kérdeztem vissza – Több időt?! Mégis minek?!  - akadtam ki.

  -  Úgy, kisasszony, hogy Mr. Hemmings, aligha fog átmenni évvégén, nekem pedig semmi kedvem újra átélni vele a 11. osztályt! Szóval…Maga fogja őt korrepetálni fizikából! – jelentette ki a tanár úr, majd odasétált az asztalához, és leült.

   - Az ki van zárva! Pont ez?! – mutatott rám Luke, mintha csak egy darab hús lennék. Úgy döntöttem ki állok magamért.

   - Mi az, hogy „ez”?! Hogyha nem tudnád, van nevem is,  Cat, és nagyrészt azt használom! Nem vagyok egy darab hús, hogy le ezezz! – vágtam a fejéhez szigorúan, de azt hiszem ettől még én sem ijedtem volna meg. Luke felhúzott szemöldökkel kémlelte néha a szememet, néha pedig a számat, majd egyre lejjebb haladt tekintete, mire szinte az egész „felületemet” átjárta. Kissé kellemetlen volt, így arrébb csusszantam a székkel, és rákönyököltem a padra, mutatva, hogy elfogadtam a sorsomat.

   Lassanként kicsöngettek, én pedig gyorsan a vállamra vettem a táskámat, és sietősen vettem célba a kijáratot.

   -Miss Valentin! – kiáltott utánam a tanár, majd maga felé intett, hogy menjek oda. Miután átvágtam magam a szembe jövő kisebb tömegen, megláttam Lukeot is, ahogy a tanári asztal előtt áll, és ahogy Mr. Ryan rám mosolyog. Kis léptekkel vánszorogtam el a nem kívánt helyhez, majd megálltam ott.

   - Miss Valentin, szerintem teljesen világosan elmondtam, hogy Ön fogja korrepetálni Mr. Hemmingset!

    - De tanár úr, én…. – vágott bele a mondandóba Luke.

    - Csendet! Nem kértem a véleményét…Mr. Hemmings! – fejezte be Mr. Ryan. – nos, Miss Valentin! Az időpontot természetesen Önök beszélik meg, de nehogy elsumákolják! Maga egy remek tanuló, számítok magára! Ja, és mellesleg…Ha Mr. Hemmings nem megy át év végén…akkor Önt kérjük számon! Világos?! – ez a végső mondat nem tetszett. Nagyon nem tetszett! Engem kérnek számon, ha ez a gyerek béna?! Bele kell húznom. Egy kisebb mérges pillantást vetettem Lukera, hogy tudassam vele, ez az ő hibája, ő viszont rám sem nézett, csak mérgesen piszkálgatta a táskájának a madzagját. A tanár úr kérésére bólintottam egyet, mire ő a ceruzájával ismét intett egyet, de most azt jelezve, hogy fáradjunk ki a teremből. Gyorsabb léptekkel vonultam ki a rendkívül kínos helyzetből, és ezegyszer most nekem volt beszédem Lukekkal!

     Megfordultam, és azt láttam, hogy Luke a másik irányba halad el. Utána siettem, és amikor már csak pár méter választott el minket, utána kiabáltam:

   - Luke! Várj már! Meg kell beszélnünk ezt az egészet! – futottam már szinte utána, de ő rám sem hederített. Úgy tűnt, mintha valamiért dühös lenne rám, ezért gyorsabbra vettem az iramot, és egyenesen elévágtam, ennek hatására megállt. Mivel én is dühös voltam, amiért nem ált meg, rávágtam egyet a homlokára.

  - Áúúú!! – kiáltott fel.  – ez meg mire volt jó?!

  - Nem áltál meg, amikor kiabáltam! – tettem csípőre a kezem.

  - Most már látod milyen érzés! – mosolygott. – de ha most megbocsájtasz…! – próbált volna, elmenni mellettem, de én nem engedtem.

  - Még nem fejeztem be!

  - Mit akarsz?! Azon kívül, hogy tönkretenni a délutánjaimat..?! – vágtra hozzám. Ezt nem hiszem el! Mintha az én hibám lenne, hogy bukásra áll fizikából! Hát rohadtul nem! Ennek a gyereknek egy alapos pofon kéne! Annyira elkalandoztak a gondolataim az ő meggondolatlan és bunkó mondatára, hogy egy kissé megsuhant a kezem, egyenesen az arcát súrolva. Azaz….pofon vágtam.

  - Héé! Mi volt ez?! – emelte fel kissé a hangját, az arcához kapva.

  - Nem az én hibám, hogy egész évben egy lusta kis dög voltál, és még ki sem nyitottad azt a rohadt könyvet, így bukásra állsz! Örülnél neki, hogy én foglak korrepetálni! Hidd el, ha más csaj korrepetálna, azzal már rég lefeküdtél volna! Én viszont ezt nem fogom hagyni! Át fogsz menni azon a kibaszott fizikán, és nem kell többé elviselnem a képedet! – már szinte kiabáltam szegény sráccal, de nagyon felhúzott! Szerencsére senki nem látta!

   - Ma 4-kor nálad! - jelentette ki, majd egyszerűen elsétált mellettem.  

   - És mivan, ha ez az időpont nekem nem jó?! – kiáltottam utána.

   - Nem érdekel! – kiabált vissza. Hát jó! Legyen nálam 4-kor…