III. fejezet.- 16

Hellóóóókaaa!

Megjöttem az új résszel! Emailok érkeztek, és nem megjegyzések! Kérlek szépen benneteket, hogy jöjjenek megjegyzések is! Nagyon örülnék neki! Szóval a lényeg a következő! Tudom, hogy ennek a fejezetnek a címe "16"! Nos, ennek én tudom a jelentését, hogy miért pont ez a szám! Várom a tippeket! ;)

16

 „16:39”

Már több mint fél órája itt kellene lennie Lukenak. Itt ülök a konyhában a pulton, és nyomkodom a telefonom. Hol van már?! Az is lehet, hogy el sem jön. Hát persze! Én hülye! Azt hittem, hogy el fog jönni hozzám, 4-re, egy fizika korrepetálásra. Jesszus…Mit képzeltem?! Gondolkodásomat megszakítva ledobtam a telefonom a kanapéra, és feltrappoltam az emeletre. Amikor már készültem kinyitni az ajtót, megszólalt a csengő. Nicsak, nicsak! Talán mégis jól gondoltam?! Egyáltalán nem gyors sétával mentem le a lépcsőn, miközben különféle káromkodásokat motyogtam magamban. Mikor odaértem az ajtóhoz, lassan kinyitottam. Luke ott állt velem szemben, teljes egészében, zsebre tett kézzel, mintha nem késett volna több mint fél órát. Ez a gyerek egyre többször húz fel.

  - Szia. – mosolygott. Leütöm.

  - Szia?! SZIA?! – emeltem fel a hangomat.

  - Most mi van?! Köszönjek másképp? – mondta, mintha nem tudná miről beszélek.

  - Késtél! Pontosan…- megnézem az órát. – 42 percet! 42 PERCET! – oktattam ki, majd megpöcköltem a homlokát.

  - Jó, jó bocs! Bemehetek?! – húzta fel a szemöldökét. Arrébb álltam, hogy be tudjon jönni, majd levette a dzsekijét, és felakasztotta az egyik üres fogasra, majd levette a cipőjét is.

  - Hát, érezd otthon magad! Ott van a konyha – mutattam – ott pedig anyáék, és az öcsém szobája. Arra van a fürdő, fent pedig az én szobám. – fordultam felé. Mélyen belenéztem a szemibe, és valami különös érzés uralkodott el rajtam. Mintha…éreznék valamit Luke iránt. Nem barátságot. Annál többet. Csak néztem őt mint egy hülye, és azt hiszem ezt tudomásul vette, mivel elmosolyodott. Elment mellettem, majd a konyha fele vette az irányt.

   - Szép a házatok! – nézett körbe. Majd lassan odaért egy polchoz, amelyen a képek voltak. Lassan felvett egyet a kezeibe, és vizslatni kezdte.

   - Szóval… akkor kezdjük?! álltam mellé.

   - Micsodát?! Ja, persze… - mosolygott, majd letette a képet. – Csak hogy, én… arra gondoltam, hogy mi lenne, ha előbb megismerkednénk? Hisz még nem is ismerjük egymást… - jött közelebb, de én egy lépést hátraléptem zavaromban, de sajnos ennek hatására az asztalnak ütköztem. Luke felkuncogott, majd még közelebb jött. Nyeltem egy nagyot.

   - Ezt hogy érted? – próbáltam nem a szemébe nézni. Azt hiszem…nem! Az nem lehet! Nem lehet, hogy szeressen őt! Ez egy paraszt! Ez egy rohadék, aki csak megdugna, azt továbblépne! Nem! Ezt nem hagyhatom! De… várjunk!  Ha csak le akarna velem feküdni, azt már megtette volna! Bíznom kell benne! Miért ne szerethetném?!

   - Hát, úgy, hogy elmehetnénk valahova. Mondjuk… fagyizni, vagy ilyenek. – vonta meg a vállát.

   - Nem is tudom… Már csak pár hét van év végéig, és… - kezdtem volna el.

   - Addig még bőven tudunk tanulni! Amúgy is! Ha csak így utáljuk egymást, akkor hogyan tudnánk rendesen együtt tanulni?! – vágott közbe. Hát jó.

  - Hát…oké, de ha megbuksz, akkor ne feledd, hogy engem tartanak majd felelősnek miatta!

  - Nem fogok megbukni, nyugi! Ha te tanítod, nem! – kacsintott, majd megsimította a kezem. Ebbe az érintésbe beleborzongtam. De azt hiszem túl túl feltűnően, ugyanis Luke ismét csak kuncogott.

  - Na jössz? – szólt Luke, aki már cipőben ácsorgott az ajtóban. Hé! Várjunk! Én még fel sem vagyok öltözve rendesen!

  - Még fel kell öltöznöm! – mondtam, majd felsprinteltem az emeletre, felkapni valami tűrhetőt. Miután kész lettem, lementem Lukehoz, majd el is indultunk.

Sétáltunk, és beszélgettünk, amikor megszólalt a telefonom. Anya hívott. Azt mondta, szeretné, ha hazamennék, most!

      - Ki volt az? – kérdezte Luke.

      - Anya. Azt mondta mennyek haza. Most. Sürgős! – válaszoltam.

      - Oké, akkor menjünk. – fordultunk a másik irányba, majd haza mentünk.

Mikor beléptünk az ajtón, anya, és apa ült a kanapén, és halkan beszélgettek. Azt hiszem, valami olyasmit hallottam, hogy „Hogyan mondjuk el neki?!” meg, hogy „Vajon hogy fogadja majd?!”

Ezek ijesztő szavak. Eléggé megijedtem. Luke látta rajtam, hogy csodálkozom, úgyhogy csak megsimította a kezem, bíztatva, hogy szóljak a szüleimnek, hogy megjöttünk.

   - Sziasztok! – mentem oda a kanapé mellé. Anyáék rögtön felálltak, és megöleltek. Mikor meglátták Lukeot, csodálkozott fejjel vizslatták őt. Gyors odasiettem hozzá, és bemutattam.

  - Anya, Apa, ő itt Luke. – Luke mosolygott. – átjött tanulni.

   - Jó napot! Elnézést, nem akarok zavarni! Akkor…én megyek is! Viszlát! Szia Cat! – mosolygott, majd adott egy puszit az arcomra. Bevallom, meglepett e tette, de nem szóltam, ugyanis nagyon jól esett.

   - Szóval…Mit szerettetek volna mondani?! – kérdeztem őket.

   - Nos….ülj le jó?! – foglaltak helyet mind a ketten a kanapén.

  - Oké, de…anya, megijesztetek! Mi a baj? – ültem le melléjük.

  - Kislányom, tudod…apáddal, sokat kell dolgoznunk, és…nagyon sok az álláslehetőség, amik nagyon ritkán adódnak! – kezdte a mondandóját anya. Én viszont, nem volt sok kedvem ehhez a kerítéshez.

   - Anya, kérlek! Mondjátok! – vágtam közbe. Anya, és Apa egymásra néztek, majd megszólalt apa:

 - Elköltözünk. – jelentette ki egyszerűen apa.

 - Mi?! Hova?! – estem kétségbe, majd elkezdtem önkéntelenül is mocorogni a kanapén.

 - Los Angelesbe! – mondta anya.

- Los Angeles?! Az nagyon messze van! Mi lesz a sulival?! A barátokkal?! Egyáltalán…mi lesz ezzel itt mind?! – néztem körbe kétségbeesetten.

- Semmi, kislányom, semmi! Csak… Mi költözünk el! Apád, én, és Austin. – jelentette ki anya. Tessék?! Mi a fasz?! Csak ők 3-an?! És mi lesz velem?! Hol fogok lakni?! Kivel?! Miért?!

- Mi?! És … én?! Mi lesz velem?! Hol fogok lakni?! – álltam fel a helyemről.

- Igen, ez…ezt is el kell mondanunk! Ashtonnal fogsz lakni! – mondta anya. Lefagytam. Ashton…Az meg kicsoda?! Soha életemben nem hallottam még a nevét, akkor…akkor miért mondja anya, hogy vele fogok lakni?!

- Ki az az Ashton, és… nem, miért mentek el nélkülem? Egyáltalán miért mentek el?! – könnyeztem be az utolsó szavakra. Hogy lehetnek ennyire szívtelenek, hogy itt hagynak?!

- Ashton, ő…a bátyád! – mondta apa. …Bátyám?! Van egy bátyám?! Itt, Sydneyben?! Mi?! Tessék?! Nem, nem nem és nem! Én már semmit nem értek!

- Bátyám?! Nekem….van egy bátyám?! – omlottam össze.

- Ashton a bátyád, és már meg beszéltük vele, hogy mostantól nála laksz. Nagyon várja már, hogy megismerjen, ugyanis… -fejezte be anya.

- Ugyanis?! Ugyanis mi?! Van még valami amit nem mondtatok el?! Esetleg nem ti vagytok a szüleim?! Vagy van még egy testvérem, akit szintén eltitkoltatok?! Hm?! Mondjátok el! Ugyanis mi?! – kezdtem el magamon kívül ordibálni a szüleimmel, de azt hiszem meg volt rá a kellőképpen elég okom.

- Ugyanis, Ashton sem tud rólad! – nyögte ki anya.

- Remek! – mondtam, majd elkezdtem sétálgatni fel-alá a szobában.

- Figyelj kicsim, tudom, hogy ez most nagyon hirtelen jött, de meg kell értened! Rengeteg lehetőség van előttünk apáddal, és az öcsédnek is ott kint Amerikában! – mondta anya, mintha annyira megérteném.

- Persze! Én meg itt maradok tök egyedül! Ti pedig ki mentek a csodás Amerikába, ahol alkothatjátok a jövőtöket! Na és én?! Velem ki fog törődni?!

- Nem leszel egyedül! Ott van/lesz a bátyád veled! Melletted! Ő majd törődik veled, hisz szeret! – mondta apa.

- Nem is ismerem, és ő sem engem!

- Most meg fogjátok ismerni egymást!

- Van más választásom?! – kérdeztem.

- Nem igazán. – mondta apa szigorúan.

- Rendben. Megértem. – mondtam könnyes szemekkel, a sírás szélén állva. Hazudtam. Nem értem meg! Nem akarom, hogy rendben legyen! Nem akarok elköltözni! Nem akarok a bátyámmal lakni! Nem akarom, hogy legyen bátyám! Nem akarom, hogy elmenjenek anyáék…