VIII. fejezet.- Elhiszem

Helló! 

Ma még egy részt hoztam, remélem nem bánjátok! :) ;D

Ez a rész kifejezetten rövid lett, de azt hiszem, - mivel ma már raktam fel ezen kívül egy részt - ez nem probléma.

Ezen kívül holnap is azt hiszem rakok fel egy, vagy két részt!:) Amit elég izgire tervezek! ;) 

Jó olvasást nektek, és komizzatok!:) :*

xx

Elhiszem.

 

 

Másnap reggel úgy ébredtem pihe-puha törzshelyemen, mintha csak az egészet álmodtam volna. De nem. Ugyanis szörnyen fájt a fejem, és még mindig az arcomon volt a ragtapasz. Felsóhajtottam, majd felvettem a hálóingem, és lementem az emeletről. Amit, vagy inkább akit ott találtam, az egyedül Luke volt. Más nem volt otthon csak ő. Ott ült a kanapén, és nézte a tévét, közben a telefonját nyomkodta. Körbenéztem a szobában, hátha találok még valakit, de csak Luke volt ott. Közelebb mentem, míg meg nem látott. Mikor felfogta, hogy én vagyok az, nagyon gyorsan felpattant addigi helyéről, és felém vette az irányt.

   - Jó reggelt! – mosolygott.

  - Jó reggelt! – mosolyogtam vissza. – Hol vannak a többiek? – vakartam a fejem álmosan, de nem volt jó ötlet ugyanis pont ott vakartam meg, ahol fájt, így felszisszentem.

  - Még mindig fáj? – jött közelebb Luke. Bólintottam egy kisebbet, majd megismételtem a kérdést.

  - Hol vannak a többiek? – kérdeztem újra.

  - Próbán vannak. – válaszolta egyszerűen, majd kimet a konyhába. Követtem.

  - Te miért nem vagy velük? – kérdeztem, miközben felültem pultra.

  - Mit kérsz reggelire? – meglepett, hogy nem is vette figyelembe a kérdésemet.

  - Azt kérdeztem miért nem vagy velük? – ismételtem meg. Luke sóhajtott egy nagyot, majd válaszolt.

  - Azért, mert itthon maradtam, hogy vigyázzak rád. Mit kérsz reggelire? – nevetett. Ez jól esik, hogy csak azért hagyja ki a próbát, hogy rám figyeljen. Ez kedves.

  - Mindegy. – mosolyogtam. Jesszus! Nekem még meg kell beszélnem Lukekal azt a …khm… igen, azt! De hogy fogjak hozzá?! Jézusom…

  - Figyelj csak Luke… - kezdtem bele.

  - Hmm? – kérdezte, miközben egy kenyeret vett ki a kenyértartóból.

  - Tudod… emlékszel a… khm… csókunkra? – kérdeztem bizonytalanul. Luke elmosolyodott, majd betette a pirítóba a kenyeret. Elém jött, majd rátette a kezét a combomra.

  - Igen, emlékszem. Miért? – kérdezte.

  - Hát csak… azért, mert… - dadogtam. Lehámoztam a mancsát magamról, majd felálltam, és elfordultam tőle, bevágva a durcát. Luke nem hiszem, hogy értett volna bármit is, tekintve, hogy elém jött, és kérdően nézett rám.

  - Mi a baj? – kérdezte, majd a fejemet felé fordította.

  - Láttalak azzal a lánnyal, ömm… csókolózni. –fejeztem be. Luke felsóhajtott, majd mélyen a szemembe nézett.

  - Cat… az iránt a lány iránt nem érzek semmit, érted? Semmit… - magyarázta. Megforgattam a szemeimet.

  - Persze… - kuncogtam a földet vizslatva.

  - Nem hiszel nekem? – kérdezte felvont szemöldökkel.

  - Szerinted? – flegmáztam, majd el akartam menni mellette, de visszarántott magához, közel. Túl közel. Ismét mélyen a szemembe nézett, de most szenvedélyesebben. Már amennyire valakinek a szemébe lehet szenvedélyesen nézni. Luke lassan megfogta az állam, és megcsókolt. Nem akartam ezt a csókot, de nem tudtam ellenkezni. Annyira jól csókol. Visszacsókoltam.

  - Most már hiszel nekem? – kérdezte miután elváltak ajkaink. Nem mondtam semmit, csak ismét megcsókoltam, jelezve hiszek neki. Hevesen, mégis szenvedélyesen faltuk egymás ajkait, mikor ajtónyitódásra, és beszédre lettünk figyelmesek. Michael, Calum, és Ash léptek be az ajtón. Gyorsan elengedtük egymást, és próbáltunk természetesen viselkedni, de azt hiszem nem vették be. Basszus…