18.fejezet. - Ideges báty+Részeg barát=Kórház

Hey!:)

NEM BÍRTAM KI, NEM BÍRTAM KI, NEM BÍRTAM KI!!!

Muszáj volt megírnom a kövi részt!^.^ 

Viszont ez azt jelenti, hogy ismét kell egyet írnom:D

Nem is baj.:)

Na, jó olvasást!:)

xx

Ideges báty+Részeg barát=Kórház

Másnap reggel kómásan ébredtem az ágyamban. Kis időre volt szükségem, míg felfogtam, hogy a tegnap este, nem volt álom. Bár, az lett volna… De nem. És mikor beugrott, hogy Ashtonnak tényleg itt kéne feküdnie mellettem, hisz az Ő karjaiban aludtam el tegnap este. De nem volt itt. Gondolom, mikor elaludtam, akkor kiment, és véget vetett a bulinak. És akkor már nem jött vissza, nehogy felébresszen. Tipikus. Fáradtan ültem fel az ágyamon, és ahogy leraktam a talajra a lábaimat, és rájuk támaszkodtam, azaz felálltam, a fejembe valami egetverően nagy fájdalom csapott bele.

  - Áú! – rogytam vissza hirtelen az ágyra, közben a fejemhez kaptam. Na, ez sem lesz az én napom. Remek!

Lustán dőltem hátra teljes erővel az ágyamon, de nem számítottam arra, hogy ilyen közel van hozzátolva az ágyam a falhoz. Igen, belevertem a fejemet a falba. Ez is csak én lehetek! Nyünnyögtem egy kicsit fájdalmamban, majd a plafont vizslattam. Fehér, koszos, és unalmas. Néhány pókhálóval körítve. A gyomrom korgása zavarta meg a csodálatomat. Odakaptam a kezemmel a hang kiindulási helyéhez, és felsóhajtottam. Azt hiszem tegnap egy kicsit én is becsiccsentettem. Talán ezért jött rám olyan sokszor, és erősen a sírógörcs. Na, meg a folytonos nyafogásom. De, ne értsétek félre, egyáltalán nem voltam részeg. Csak egy kicsit kába.  Nehézkesen, de felálltam az ágyamról, és megállapítottam, hogy a tegnapi ruhámban vagyok. Felemeltem a karomat, és megszagoltam a hónaljamat, ami nem volt valami meggyőző. Kicsit volt csak oroszlánszagom… Ja, kicsit nagyon! Ismét nyafogtam egyet magamban, és a saját fürdőmbe vettem az irányt. Lezuhanyoztam, ami csak megjegyzem nem volt olyan egyszerű. 2-szer botlottam meg a zuhanyzó fülkében, ebből 1-szer a földön landoltam. Király! Mondtam magamban.

  - Cat! Felkeltél? – kukucskált be az ajtómon Michael, miközben épp a pólómat vettem.

  - Nem! Egy kibaszott alvajáró vagyok, aki éppen öltözni próbál, te meg nagyon zavarsz. – dugtam ki a karjaimat a póló ujjain. Na, jó, most tényleg túllőttem a célon. Nagyon bunkó voltam Michaellel, és ez neki látszólag nem esett valami jól. A lelkiismeretem megszólalt. Főleg akkor, amikor Michael beljebb jött, és megláttam a kezében az ínycsiklandozó reggelit.

  - Rendben, ha ezt akarod! Kimegyek, viszont a reggelit edd meg! Morcos kisasszony… - akart kimenni az ajtón, miután lerakta az ágyamra a reggelit.

  - Michael várj! – szóltam utána, mire visszanézett. – Nem úgy gondoltam, ne haragudj! – ráztam kicsit a fejem, mire Michael elmosolyodott, és ismét kifele vette az irányt. Én viszont nem akartam egyedül maradni. A szívem, és én is túl magányos, és szomorú is volt ahhoz. – Várj! – visszanézett. – Nem akarsz, ömm… - kerestem a szavakat. Bár, meg is találtam őket, de nem mertem őket kimondani.

  - Azt akarod, hogy maradjak veled? – mosolygott, mire kedvesen bólogattam. – Rendben. – csukta be az ajtót. – Na, láss hozzá! – csapta össze a tenyerét, és én azonnal „teljesítettem a parancsot.”

  - Ki csinálta? – rágtam a falatot.

  - Én. – nevetett, miközben mellém ült az ágyra. Kikerekedtek a szemeim. Hiszen Michael egyrészt utál főzni, másrészt pedig nem is tud.

  - Tudsz főzni? – húztam ki magam.

  - Ha nagyon akarok, tudok. – nevetett. – Tudod, éppen az ajtód előtt mentem el, és hallottam, hogy nyöszörögsz. – nevetett. – Gondoltam, kedves leszek.

  - Jól tetted. – mosolyogtam. – Ez nem az én napom, úgy érzem. – ráztam a fejem, majd beleharaptam a második pirítósba.

  - Nekem a tegnapi nem volt az. – kuncogott, mire megállt a szám a rágásban. Hirtelen beugrottak a Lukekkal történtek, és lelombozódtam. – Hé, minden rendben? Valami rosszat mondtam? – aggódott Mikey. Nagyon jól esett, hogy így törődnek velem a fiúk.

  - Nem, nem dehogyis. – ráztam a fejem, miközben az öleben lévő tálcát vizslattam.

  - Látom, hogy baj van. Mi bánt? – ült közelebb.

  - Nem lényeges. – legyintettem, majd ismét enni kezdtem.

  - Ne csináld már! – mosolygott. – Ha nem mondod el, megcsikizlek! – emelte fel három ujját, és hajlítgatni kezdte, mintha éppen csikizné a levegőt. Vicces volt.

  - Ne merd! – nyeltem le a falatot. – Ne! – sikoltottam fel nevetve, mikor Mikey rám támadt, és kegyetlenül kezdett el csikizni. – Hagyd abba! – nevettem. Mikey abbahagyta, majd amikor felültem, Lukeot pillantottam meg az ajtóban, ahogy szomorúan pásztáz minket. Kellemetlen volt, az nem kifejezés, de én, és Mikey is tudjuk, hogy nem történt semmi. Lukenak össze volt kócolva a haja, a pólója gyűrött volt, és táskák voltak a szeme alatt, de ami a legfurcsább, az, az volt, hogy kék zöld folt volt a szeme alatt. Mi van, ez összeverekedett valakivel?. Nagyon másnaposnak tűnt. A nagyont, úgy értem, hogy NAGYON.

  - Bocsi, én… - zavartan beszélt. – Nem akartam zavarni. – csukta be az ajtót, miután kiment. Megnyaltam a számat, majd felsóhajtva néztem le a földre.

  - Ez. Meg. Mi. Volt? – mondta szaggatottan a szavakat Michael.

  - Hosszú történet. – álltam fel, majd odaültem az íróasztalomhoz, és felnyitottam a Laptopomat.

  - Nekem van időm. – állt mellém.

  - Nekem viszont semmi kedvem elmesélni, érted? – álltam fel, és a szoba másik sarkába mentem, háttal Mikeynak, ráadásul, egy kicsit emelt hangnemben szóltam hozzá.

  - Akkor ne meséld el! Mondd csak, azt hiszem, mi legjobb barátok vagyunk, akkor mégis miért nem tudsz megbízni bennem? Én mindig próbálok veled szemben teljesen nyitott lenni, és megbízni benned, de ebből semmit nem kapok vissza. – emelte fel ő is a hangját, majd csak egy nagy ajtócsapódást hallottam, amire összerezzentem. Szomorúan fújtam ki a levegőt, majd a szememhez kaptam, ugyanis megindultak a könnyeim. Odaballagtam az íróasztalomhoz ismét, és a kezembe vettem a kézitükröt. Megnéztem magam, és borzalmasan néztem ki. Ugyanolyan elmosódott smink, kócos haj, táskák a szemem alatt.

  - A fenébe. – suttogtam magam elé. – A fenébe! – kiabáltam, és a földre vágtam a tükröt.

  - Ez 7 év balszerencse! – nevetett mögöttem egy ismerős hang. Calum.

  - Ha te is azért jöttél, hogy kioktass, vagy szarabbá tedd a napom, akkor elkéstél! – fordultam meg, és magamból kikelve kiabáltam, de a mondat végét nem bírtam ki sírás nélkül.

  - Először is nyugodjál már le! – csukta be maga mögött az ajtót, és felém sietett, aggódó tekintettel.

  - Mégis, hogyan nyugodjak le? – sírtam. – Amikor Luke tegnap a fejemhez vágta, hogy neki jobb lenne, ha elmennék, és nem lennék vele, láttam, amint egy másik lányt tapiz, és előszeretettel csinálta ezt előttem, majd a végén szakítottam vele, ma pedig a legjobb barátom csalódott bennem, és itt hagyott, és valószínűleg, most látni sem akar. – már rázta a testem a sírás, és amikor a monológom végéhez értem, Calum szorosan megölelt. Nem tudom, hogy miért mondtam mind el neki ezt, de jól esett. Imádom Calumot, de az bánt, hogy nem Michaelnek mondtam el. Hisz mégiscsak Ő a legjobb barátom. És ezért most nagyon dühös lehet rám.

  - Nyugodj meg! – suttogta. – Minden rendbe jön. – nyugtatott ugyanazokkal a szavakkal, mint tegnap Ashton. Tényleg, ő hol van?

  - Calum! – toltam el egy kicsit magamtól. – Hol van Ash? – vontam össze a szemöldököm. Calum teljesen elkomorodott erre a kérdésemre, és a földet pásztázta. – Calum! – kerestem a tekintetét. Kezdtem megrémülni. – Hol. Van. Ash? – kérdeztem szaggatottan.

  - Az éjjel… - kezdte el, de én belevágtam.

  - Mi volt az éjjel? – kérdeztem, bár nem kellett volna, hiszen tudtam, hogy el fogja mondani.

  - Nem akarom, hogy megijedj! – simított végig a vállamon, de én elrántottam magam az érintéséből.

  - Nem vagyok már 16 éves kislány, hogy szépítened keljen akármin is! - hunyorítottam, és közben ráztam a fejem. – Mondd el, kérlek! – léptem közelebb.

  - Rendben… Miután kijött a szobádból, azután vége lett a bulinak. Takarítani kezdtünk, és Lukekkal kicsit összekaptak…

  - Várj, mi? – emeltem fel a hangom. – Csak azt ne mond, hogy…

  - Luke csak megvédte magát. Ash ment neki. – vonta meg az egyik vállát. Mi van?

  - Calum! – fogtam meg a kért vállát. – Hol van Ash? – néztem mélyen a szemeibe.

*******************************

  - Mi az, hogy nem mehetek be hozzá? – emeltem fel a hangom a dokihoz beszélve. Mint kiderült, Ash nekiment az éppen kijózanodni készülő Lukenak, ő pedig önvédelemből behúzott neki egy hatalmasat.

  - Cat, vegyél vissza! – szólt rám a mögöttem karjait keresztbe rakó Calum. Jelen esetben csak vele voltam beszélő viszonyban. Ami elég szomorú.

  - Nem veszek vissza! – fordultam meg, és már hangosabban kiabáltam, az igazéból teljesen kiürült folyosójú kórházban, ami ijesztően vízhangozni kezdett. – A bátyám odabent fekszik, és nem mehetek be hozzá! – hadonásztam össze vissza, és majdnem fejbe ütöttem szegény Calumot, de ő lefogta a kezem.

  - Vegyél. Vissza! – morogta az összeszorított fogai között. Mérgesen fújtattam egyet, majd mosolyogtam, miszerint lenyugodtam.

  - Mikor mehetek be hozzá? – kérdeztem higgadtan, és kedvesen a dokitól, de látszott rajtam, hogy szívesen behúznék valakinek.

  - Majd, ha a nővér olyan állapotban látja, hogy jobban van. – mondta már idegőrlően nyugodtan, mire nálam ismét elszakadt a cérna.

  - Mikor jobban van? Akkor meg pláne, hogy be kéne engednie hozzá! – kiabáltam megint magamból kikelve, mire Calum rántott rajtam egy akkorát nekem balra, hogy majdnem leszakadt a kezem.

  - Mégis mit csinálsz? Cat, az, ha üvöltözöl a kórházban a dokival nem megoldás. Nyugodj le szépen! – bólogatott lassan.

  - Calum… - hunytam le a szemem, magyarázkodásra készülve.

  - Nincs Calum! Lenyugodás van! – tette a kezeit a vállamra.

 - Rendben. – fújtam ki a levegőt.

  - Ügyes! – mosolygott. – Szóval… Most elmondom, hogy mit is fogunk tenni! – lépett közelebb. – Most szépen megkérdezzük a dili dokit, hogy mikorra is jöjjünk vissza Ashtonhoz…

  - De én, most akarok… - kezdtem volna el.

  - Nem fejeztem be. – vágott bele a szavamba Calum, mint ahogy én tettem. Látszott rajta, hogy legszívesebben adott volna nekem egy móresre tanító kis pofont, de nem tette. Ennek több oka van. – Szóval…  Megkérdezzük, ÉS! – nyomta meg az „És” szót, mikor látta, hogy bele kívánkozom szólni. -  Addig az idő alatt, mi elmegyünk, eszünk valami finomat, és ha még belefér, akkor hazamegyünk… - mondta tök nyugodtan. Beleegyeztem. Megkérdeztük a dokit, hogy mikorra jöjjünk vissza, és azt mondta, hogy k9rülbelül 5 óra körül. Mikor kimondta, idegesen szívtam be a levegőt, majd fújtam ki, mivel 5 óra? Ez komoly? Hiszen most van… dél! Nem hiszem el… De kénytelen voltam beletörődni. Remek! Egy újabb izgi délután… Ennél nem is lehetne rosszabb napom!